GUSTAVE ZÉDÉ osztály

„A víz alatti hadihajók hajnala”


Tervezés:

Az 1805-ös Trafalgari csata fordulópontot jelentett a tengerek és óceánok feletti uralomban: Franciaország és Spanyolország elvesztette vezető szerepét és a Brit Birodalom haditengerészete az őt követő két haditengerészet egyesített erejénél is erősebbé vált. A XIX. század második felében a tengeri hadviselés radikális fejlődésen ment keresztül: a robbanó lövedékek, az acél páncélzat és a géphajtás elavulttá tették az összes addig épített hadihajót. A franciák felismerték, hogy ez negligálja a britek korábban behozhatatlan előnyért, esélyt adva elsőbbségük visszaszerzésére, ezért több innovatív technológiát teszteltek (mások mellett megépítették a világ első vas páncélzatú, óceánjáró hadihajóját, a GLOIRE osztályt).

A franciák mellett azonban más nemzetek is hasonlóképpen gondolkoztak, miközben az Amerikai Egyesült Államok, a Német Birodalom, majd a Nagy Japán Birodalom új kihívóként jelentkeztek, amelyre válaszul az angolok maguk is hatalmas erőkkel fejlesztettek. Az erőviszonyok így érdemben nem változtak, miközben a vitorlás sorhajókat kiváltották a különböző páncélos hajók, majd az 1800-as évek végére a hatalmas csatahajók (a századfordulót követően pedig a még nagyobb dreadnoughtok), amelyek fejlesztése és gyártási óriási terhet rótt a gyártó országra.

A költségek csökkentésére potenciális megoldást jelentettek az új fejlesztésű torpedóval felszerelt motorcsónakok és naszádok, amelyeket az olaszok jelentős számban építettek - ezek a viszonylag nyugodt Földközi-tengeren elfogadhatóan teljesítettek, a nyílt óceánon viszont csak nagyobb, ezért drágább rombolókat használhattak, így ez nem jelentett valódi megoldást.

A franciák különböző radikális megoldásokat teszteltek csatahajóikon, létrehozva számos egyedi egységet (köztük a világ egyetlen két ütegfedélzetes, vas páncélzatú sorhajóját, a Solférino-t), a britek nagyobb számban gyártott hagyományos csatahajói azonban lényegesen sikeresebbnek bizonyultak. A felszíni hadihajók mellett a franciák szintén érdeklődtek a tengeralattjárók iránt. Ezek az addig használt hadihajóktól eltérően képesek voltak korlátozott ideig a víz alá merülni, ezért a remények szerint képesek lehettek észrevétlenül megközelíteni az ellenséget.

A tengeralattjáró, mint koncepció eredete a középkorig nyúlik vissza és az Amerikai függetlenségi háború alatt több kísérleti egységet is teszteltek, de az első praktikus tengeralattjárónak általában az amerikai (de ekkor Franciaországban élő) Robert Fulton 1800-as Nautilus járművét tekintik. A francia haditengerészet élénken érdeklődött a Nautilus iránt, az uralkodó, Napóleon császár azonban ellenezte, ezért a konstrukciót nem követték újabb egységek.

A következő évtizedekben más országokban építettek ugyan újabb egységeket, de ezek közös problémája volt izomerővel működő meghajtásuk. A következő technológia lépést ismét egy francia tengeralattjáró, az 1863-as Plongeur (francia; búvár) tengeralattjáró hozta meg, amelyet sűrített levegővel hajtottak, ami 4 csomós (7,2 km/h-s) végsebesség mellett 9 km-es hatótávolságot biztosított, fegyverzetét pedig egy, a jármű orrára szerelt ún. spar torpedó (egy hosszú pózna végére szerelt érintőakna) alkotta.

A Plongeur szintén nem vált sikeressé, ezért a francia tengeralattjáró-fejlesztés ismét leállt, hogy bő két évtizeddel később újfent egy technológiai ugrással próbálkozzanak: ez volt az 1888-as Gymnote, a világ első tisztán elektromos meghajtású tengeralattjárója, egyben az első, amelyet modern értelemben vett torpedókkal szereltek fel.

E harcjármű fejlesztését a híres francia hadmérnök, Stanislas Charles Henri Dupuy de Lóme végezte, aki több más előremutató hadjárművet is tervezett (pl.: léghajókat, de az említett GLOIRE osztályt is) és akiről később egy-egy cirkálót-, tengeralattjáró- és kémhajó-osztályt is elneveztek.

Dupuy de Lóme már 1885-ben elhunyt, ezért a Gymnote terveit egy másik francia mérnök, Gustave Zédé fejezte be. A meghajtása mellett (a hatékonyabb navigációhoz) már periszkóppal és pörgettyűs irányjelzővel is felszerelt Gymnote-tal nagyszámú tesztet végeztek, de Gustave Zédé szinte azonnal megkezdte egy még jobb képességű tengeralattjáró tervezését: ez lett a Siréne (francia; szirén), amelyet Zédé a gerincfektetés után három hónappal bekövetkezett halála miatt még az építés alatt átneveztek GUSTAVE ZÉDÉ osztállyá.


Konstrukció:

A GUSTAVE ZÉDÉ osztály ismét élesen eltért elődeitől: ezt a típust azért építették, hogy orvosolják két elődjének korlátait. A Plongeur 45 méteres hosszával és 381 tonnás vízkiszorításával az 1860-as évek elején gigászi tengeralattjárónak számított, azonban méretének oka egyedi, 80 lóerős teljesítményű sűrített levegős meghajtása volt, ami miatt a beltér nagy részét a 23 darab, összesen 153 köbméter űrtartalmú tartály tette ki (a jármű 12 fős legénységgel rendelkezett).

Az 55 lóerős elektromos motorral felszerelt Gymnote 17,8 méteres hosszával, 33 tonnás vízkiszorításával és alig 5 fős legénységével a másik végletet jelentette (e típus ma mini-tengeralattjárónak számítana). A Gymnote a felszínen 7,3 csomós (a víz alatt 4,3 csomós) sebességre volt képes és a jármű a víz alatt 46 km-es (a felszínen 120 km-es) hatótávolsága is felülmúlta a Plongeur alig 9 km-es hatótávját, de a gyakorlatban ez is kevésnek bizonyult.

A GUSTAVE ZÉDÉ osztály ezért közelebb állt a Plongeur-höz: hossza 45 méter, vízkiszorítása 274 tonna (a felszínen 264 tonna) volt (a legtöbb korabeli tengeralattjáró mindkét végén ellaposodott, a GUSTAVE ZÉDÉ kevésbé elkeskenyedő, inkább hengerhez hasonló teste azonban jobban hasonlított az első- és második világháborús tengeralattjárókra). A jobboldali fotón a Gustave Zédé látható, mellette a lényegesen kisebb Gymnote-tal.

A tengeralattjáró testét bronzból készítették, aminek két oka volt: egyrészt az acél a vízben elrozsdásodott, emellett a bronz használatával a Gymnote pontatlan pörgettyűs irányjelzője helyett hagyományos iránytűt használhattak (erre a Gymnote acél teste miatt nem volt lehetőség).

A GUSTAVE ZÉDÉ testében egyetlen 14 hüvelykes (360 mm-es) torpedót hordozott, de emellett két további torpedót is szállíthatott a test két oldalán (hasonlóan pl.: a második világháborús német SEEHUND osztályú mini-tengeralattjáróhoz). A tengeralattjáró további fegyverzettel (köztük löveggel) nem rendelkezett.

A mélység szabályozására a GUSTAVE ZÉDÉ osztály két ballaszt-tartállyal szerelték fel a tengeralattjáró középvonalában, valamint egy-egy kisméretű szabályzó tartállyal az orrban és a tatban. A tengeralattjáró tervezett maximális merülési mélysége felülmúlta elődeiét, de az így is csupán 15 méter volt (a korai tengeralattjárókat ezért egyes források búvárhajónak nevezik).

A tengeralattjárót két darab Sauter-Harlé egyenáramú elektromos motor hajtotta 720 lóerős összteljesítménnyel, míg az energiát a 720 cellás Laurant-Celvieva akkumulátor szolgáltatta (1800 A áramerősség mellett 300 V feszültséggel), ami megjelenésekor rendkívül nagy, a felszínen 15 csomós (27,8 km/h-s) sebességet és a korábbiaknál nagyobb hatótávolságot tett lehetővé. A tengeralattjáró 19 fős legénységgel rendelkezett.


Szolgálatban:

A GUSTAVE ZÉDÉ osztály első és egyetlen tagját 1890 végén rendelték meg, építését 1891. február 1-én kezdték meg és 1893. június 1-én fejezték be; a hajó kódjele Q2 volt (a korábbi Plongeur a Q0, a Gymnote pedig Q1 jelzéssel szerepelt). Gustave Zédé halálát követően a típus terveit Gaston Romazotti fejezte be. A Gustave Zédé tengeralattjáró hatalmas előrelépést jelentett a francia haditengerészet számára, lévén a Plongeur gyakorlatilag alkalmatlan volt éles bevetésre és korlátozott hatótávolsága miatt a Gymnote sem távolodhatott el jelentősen a kikötőtől.

A Gustave Zédé első útján azonban az akkumulátorban rövidzárlat alakult ki, ami tüzet okozó robbanáshoz vezetett, ezért a meghajtást felülvizsgálták és a 720 cellás akkumulátort 360 cellára redukálták. Ez ugyan megoldotta a problémát, viszont a tengeralattjáró sebessége drasztikusan lecsökkent: a felszínen 9 csomóra (17 km/h-ra), míg a víz alatt 6,5 csomóra (12 km/h-ra).

Az elhúzódó teszteken a típus alapvetően jól szerepelt, de a konstrukció két gyengesége is napvilágra került. Egyrészt elődjéhez hasonlóan e tengeralattjárót is felszerelték periszkóppal, de (ahogy a Gymnote esetében is) ez jóformán használhatatlan volt, ezért a tengeralattjárónak rendszeresen a felszínre kellett emelkednie, ami éles bevetésen elárulhatta a helyzetét.

Még ennél is nagyobb problémát jelentett korlátozott hatótávolsága, amelyet a tisztán elektromos meghajtás okozott (más tengeralattjárók a felszínen nagyobb teljesítményű, de oxigén-igényes robbanómotorokkal haladtak és ezek képesek voltak az akkumulátorok újratöltésére). A Gustave Zédé ennek ellenére relatív sikeresen konstrukciónak számított, ám a hadvezetés nem bízott az új járműtípusban.

Megoldásként 1898-ban a tengeralattjáró egy hadgyakorlat keretében kétszer megtámadta a 10000 tonnás, ekkor már csak kiképzésre használt francia Magenta páncélost (a célpont először állt, később mozgott). Ez volt a világ első sikeres, víz alatti torpedó-támadása, amelyet ezért a haditengerészeti körök számos országban élénk érdeklődéssel követtek. Egy évvel később a Gustave Zédé sikeresen megismételte a hadgyakorlatot, amivel sikerült meggyőzni a francia hadvezetést a tengeralattjárók fontosságáról ezért egy évtizednyi építést és tesztelést követően végül a Gustave Zédé 1900-ban hadrendbe állt.

A GUSTAVE ZÉDÉ osztály ”tipikus” forradalmi harcjármű volt. Az egyetlen megépült egységet relatív rövid, eseménytelen szolgálatot követően 1908-ban nyugdíjazták, 1911-ben pedig elbontották, de a típus komoly hatást gyakorolt a tengeralattjáró-fejlesztésre. A Gustave Zédé bebizonyította, hogy a tengeralattjárók a gyakorlatban is használható harcjárművek, amelyek tényleges veszélyt jelentenek még a legnagyobb csatahajókra is, ezért a nagyhatalmak egymás után építették és állították hadrendbe tengeralattjáróikat, amelyek az első világháború alatt számos felszíni hadi- és teherhajót süllyesztettek el.

A Gustave Zédé után a franciák folytatták a tengeralattjárók építését (pl.: Morse/Q3, Narval/Q4, SIRÉNE osztály/Q5, Q6, Q13, Q14) és az 1910-es évek elejére már jelentős flottával rendelkezett. Gustave Zédé nevét később újra felhasználták az 1913-as GUSTAVE ZÉDÉ osztályú tengeralattjárókhoz (Q92-Q93), az 1948-as GUSTAVE ZÉDÉ osztályú tengeralattjáró-ellátó hajóhoz (A641) és az 1978-as Gustave Zédé kutatóhajóhoz.


Műszaki adatok:

Név: Gustave Zédé (GUSTAVE ZÉDÉ osztály)

Típus: tengeralattjáró

Gyártó: Le Mourillon (Toulon, Franciaország)

Rendszerbe állítás éve: 1900

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 264 t (alámerülve 274 t)

Hossz: 45 m

Szélesség: 3 m

Hajtómű: 2 db, 720 LE-s összteljesítményű elektromos motor (Sauter-Harlé, egyenáramú)

Legénység: 19 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 360 mm-es torpedóvető cső

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Teljesítmények:

Felszíni végsebesség: 9 csomó (17 km/h)

Tenger alatti végsebesség: 6,5 csomó (12 km/h-ra)

Maximális merülési mélység: 15 m

Felszíni hatótávolság: 220 tm (410 km, 5,5 csomós - 10,2 km/h-s - sebesség mellett)

Tenger alatti hatótávolság: 105 tm (194 km, 4,5 csomós 8,3 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.