GRILLO osztály

„Úszik, mászik, még jó hogy nem repül...”


Tervezés:

Az Olasz Királyság 1861-es egyesítését követően azonnal súlyos geopolitikai problémába ütközött. Az ország területén végighúzódott az Appennin-hegység, ezért a nagyvárosok többsége az északi Pó-síkságon, illetve a tengerparton jött létre. Az ország félsziget mivolta ugyan északról jól védhetővé tette királyságot, amit az Alpok természetes akadályként tovább erősített, ugyanakkor az Appennin-félsziget a Földközi-tengeren található (a Pó-síkság kivételével az ország teljes kerületén a tengerrel határos), ami tenger felőli támadások ideális célpontjává tette (az ellenség hadihajóival lőhette a tengerparti városokat vagy akár partra is szállhatott az ország szívében).

Ezt megakadályozandó az olasz Regia Marina (olasz; Királyi Haditengerészet) a korábbi önálló városállamoktól ugyan számos hajót örökölt, ennek ellenére a monarchia megalapítását követően azonnal további nagyméretű hadihajók építésébe kezdett, amelyeket az 5 évvel későbbi (1866-os) Lissai csatában be is vetett. A Regia Marina működési területe a Földközi-tengerre korlátozódott, amely kis mérete ellenére számos haditengerészetnek adott otthont: ezek közé tartoztak a spanyol, görög és török flották, valamint két nagyhatalom, a Brit Birodalom (a Földközi-tenger északi ”kijáratánál” található Gibraltár városállam révén) és Franciaország, továbbá az Olasz Királysággal rivális helyi hatalom, az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete.

Az ipari forradalom új technológiai vívmányait kihasználva a hadihajó-építés az 1800-as évek második felében robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, amely egyre nagyobb méretű fém csatahajók építésében és az ebből következő nemzetközi fegyverkezési versenyben csapódott le, mivel a korábban erős haditengerészettel nem rendelkező országok (pl.: Amerikai Egyesült Államok, Nagy Japán Birodalom, Német Birodalom) megpróbálták beérni a nagyhatalmakat.

Az Olasz Királyság szűkös ipari kapacitása ellenére igyekezett lépést tartani, de páncélos hadihajói (kazamatahajók, toronyhajók, partvédő páncélosok, stb.) méretben és erőben elmaradtak brit, francia és német riválisaiktól. E lemaradást súlyosbította, hogy a század végén megjelentek a minden korábbinál nagyobb, 10000 tonnát is meghaladó vízkiszorítású csatahajók, majd a századfordulót követően a tisztán nagy kaliberű elsődleges tüzérséggel rendelkező dreadnought csatahajók, amelyek építése még több pénzt és erőforrást igényelt.

A kisebb országok haditengerészetei számára azonban reményt keltett egy új találmány, a modern értelemben vett önjáró torpedó (a kifejezést korábban vízi aknára, majd egy hosszú rúd végére erősített robbanófejre használták). Az új fegyvert a legkisebb csónakok is hordozhatták, majd indíthatták, amely ezután külső segítség nélkül haladt tovább, mielőtt az ellenséges hajónak csapódva felrobbant - ezekkel a torpedókkal még a legnagyobb csatahajó is elsüllyeszthetővé vált.

Úgy tűnt, a csatahajók kora egyszerre leáldozott, lévén a tömegesen támadó kisméretű torpedóvető naszádok még a legerősebb, legnagyobb hajókat is néhány találattal képesek elsüllyeszteni, miközben az előállításukra gyakorlatilag minden (akkori) modern haditengerészettel rendelkező ország képes és tucatnyi ilyen hajó legyártása is egyetlen csatahajó árának töredékébe került; a gyakorlatban azonban ezek alkalmazása több problémába ütközött.

A legnagyobb feladatot a nyílt óceáni alkalmazás biztosítása jelentette: az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán viharos vizeire relatív nagyméretű naszádokra volt szükség, amelyeket ennek ellenére korlátozott a csatahajókéhoz képest minimális hatótávolságuk és az a tény, hogy egy-egy ütközetben általában viszonylag alacsony számban voltak jelen.

A torpedóvető naszádok potenciális veszélyét tovább csökkentette, hogy a csatahajók védelmére torpedórombolókat (később egyszerűen rombolók) hoztak létre - a cirkálóknál kisebb, de naszádoknál nagyobb méretű hajótípus a csatahajókra is telepített kiskaliberű (általában 37-76 mm-es) gyorstüzelő lövegeivel kifejezetten a torpedóvető naszádok elleni harcra készült (de maguk is hordoztak torpedókat).

Az olaszok számára azonban a torpedóvető naszádok alkalmazása jó megoldásnak tűnt, lévén a Földközi-tenger lényegesen nyugodtabb vize, a kis távolságok és a számos olasz kikötő ideális körülményeket biztosított. A kisméretű torpedóvető hajók egyik problémája a kellően erős, ugyanakkor könnyű és kompakt erőforrás hiánya volt, de erre megoldást jelentett az 1900-as évek legelején a robbanómotorok elterjedése: ezek az addig használt gőzgépeknél gyengébbek, de lényegesen kisebbek voltak, ezért erre építve az olaszok megkezdték torpedóvető gyorsnaszádok (gyakorlatilag: motorcsónakok) tervezését.

1905-ben állt szolgálatba az Olasz Királyság első ilyen típusa, a Muggiano torpedóvető motorcsónak: egy alig 8,4 tonna vízkiszorítású, 12,3 méteres harcjármű, amely egyetlen 47 mm-es gyorstüzelő löveg és két géppuska mellett 2 db 356 mm-es torpedót szállított. A döntéshozók sikeresnek ítélték a típust, ezért a Regia Marina torpedóvető gyorsnaszádok építésébe fogott; ezeket összefoglaló néven Motobarca Armata Societá Veneziana Automobili Navali-ként, röviden Motobarca Armata SVAN, még rövidebben MAS-ként jelölték (~ velencei SVAN hajógyár által gyártott fegyveres motorcsónakok).

A GRILLO osztály technikailag nem tartozott a MAS motorcsónakok közé, azonban ez is egy, ezekkel egy időben előállított torpedóvető csónak volt, amelyet szintén a SVAN mérnöke, Attilio Bisio tervezett és a velencei hajógyár épített, azonban a típus egy világviszonylatban is egyedi hajóosztályt takart.


Konstrukció:

A mindössze 16 méter hosszú GRILLO osztály első látásra tipikus MAS torpedóvető motorcsónaknak tűnt, az egyetlen különbséget a (tömeg-csökkentési célból) elhagyott fegyverzet jelentette. A MAS egységeit eredetileg apró naszádoknak szánták, ezért egyetlen gyorstüzelő löveget és két géppuskát hordoztak, ezek azonban gyakorlatilag hatástalanok voltak bármilyen nagyméretű hadihajó-típus ellen, miközben növelték a legénységet, ezért sok későbbi típus már csak géppuskákkal rendelkezett. A GRILLO osztály még géppuskákat sem kapott, fegyverzetét kizárólag 2 db 450 mm-es torpedó alkotta.

Ezek a korai torpedók csupán néhány 100 méteres hatótávolsággal rendelkeztek és sebességük sem volt kiemelkedően magas, ugyanakkor találat esetén rendkívül súlyos károkat okozhattak (számos találat végzetesnek bizonyult, mert még nem terjedtek el a hatékony torpedó elleni védelmi rendszerek). A nagyobb hajók több újratölthető (általában a menetirányra többé-kevésbé merőleges) torpedó-vető rendszerrel rendelkeztek, amelyek korlátozott irányzási szögük révén bizonyos fokú rugalmassággal rendelkeztek. A MAS torpedóvetők és maga a GRILLO osztály tagjai ezzel szemben mindössze 2 db torpedót hordoztak, amelyeket ráadásul a fedélzetre rögzítettek, ezért kizárólag menetirányba tüzelhettek (a célpont felé kellett haladniuk), ezt azonban az olaszok nem tartották komoly hátránynak, mivel általában álló célpontot támadtak.

A fatestű GRILLO osztály - ahogy a többi MAS egység - egyáltalán nem rendelkeztek páncélzattal, mivel ilyen kis méretben a kiskaliberű gyalogsági lövedékeket leszámítva az úgysem nyújtott volna védelmet, ezért a cél a nagy sebességű (lehetőség szerint észrevétlen) támadás, majd a torpedók indítása után a gyors menekülés volt.

A legtöbb olasz torpedóvető motorcsónakhoz hasonlóan a GRILLO osztály sem rendelkezett felépítménnyel: a rendkívül kis méret és (a torpedókat leszámítva) a fegyverzet hiánya miatt nem volt szükség emelt parancsnoki hídra és mivel a motorcsónakokat csak a támadás idejére használták (a legénység a szárazföldön vagy nagyobb hajókon lakott), a küzdőteret besüllyesztették magába a hajótestbe (hasonlóan a kisebb vitorlás jachtokhoz).

Ahogy fentebb olvasható, a kisméretű olasz MAS torpedóvető hajók lelkét a magas teljesítmény/tömeg arányú benzinmotorok alkották, amelyek akkoriban jelentősnek számító (25-30 csomós - 46,3-55,56 km/h-s) sebességet tettek lehetővé. E benzinmotoroknak volt azonban egy komoly hátrányos tulajdonságuk: működésük jelentős zajjal járt. Ez alapvetően nem jelentett gondot, de a veszteségek minimalizálása érdekében az olaszok a nyílt vízi, öngyilkossággal felérő tömeg-támadás helyett köd vagy az éjszaka leple alatt, észrevétlenül szerették volna megközelíteni a kikötőben állomásozó célpontjaikat, amit viszont a benzinmotor lehetetlenné tett, ezért a MAS.20-as és MAS.21-es torpedóvető naszádokat elektromos motorral is felszerelték.

Mivel a GRILLO osztályt kifejezetten a védett kikötők megtámadására szánták, kizárólag két darab elektromos motorral szerelték fel, amelyek hangtalan üzemeltetést tettek lehetővé, azonban ennek ára a sebesség volt. A korai elektromos motorok minimális (a GRILLO osztály esetében 2 db 5 lóerős) teljesítménye miatt az osztály tagjai mindössze 4 csomós (7,4 km/h-s) végsebességgel és ilyen sebességen mindössze 25 tm-es (46,3 km-es) hatótávolsággal rendelkeztek, amit azonban elfogadható áldozatnak tartottak.

A GRILLO osztály különlegesen könnyű építésének (teljes terhelés mellett is alig 8,7 tonnás vízkiszorításának), egyedi, 3,1 méter széles, téglalap alapú testének és alig 0,7 méteres merülésének oka egyedi képessége volt. A torpedóvető csónakok ellen a kikötőket torpedó-elhárító hálókkal és más védelemmel látták el, hogy kint tartsák a torpedóvető járműveket és legénységüket (rombolókat, naszádokat, motorcsónakokat, búvárokat és tengeralattjárókat), a GRILLO osztályt azonban úgy tervezték, hogy képes legyen átmászni az akadályokon.

Ehhez a hajókat a kortárs brit harckocsikhoz (ld.: Mark I, Mark IV) hasonlóan a jármű testén körbefutó lánctalpakkal látták el. A GRILLO osztály keskeny lánctalpai azonban nem a szárazföldi haladáshoz készültek, ehelyett (a remények szerint) a rajtuk található kampók beleakadtak a hálókat a vízfelszínen tartó bójákba vagy fa cölöpökbe, majd azokon áthúzva a hajók bejutottak a biztonságosnak hitt kikötőkbe. A GRILLO osztály ehhez mindössze 4 fős legénységgel rendelkezett (a lánctalpak ellenére a jármű kizárólag a tengerzárak leküzdésére volt képes, szárazföldi üzemelésre nem).


Szolgálatban:

Azonos tíousnevük, a gyártó ország és a viszonylag szűk időintervallum ellenére a MAS torpedóvető csónakok valójában nem egyetlen hajóosztályt, hanem speciális alosztályt képviseltek (hasonlóan a monitorokhoz és dreadnoughtokhoz). Az egyes MAS egységek kisebb-nagyobb mértékben eltértek egymástól (a MAS 3-tól MAS 22-ig terjedő sorozat például a MAS 1 és MAS 2 alapján készült, de megerősített testtel, míg a MAS 91-től MAS 102-ig terjedő sorozatot az Orlando 12 tonnás egységek alkották).

Az első világháború alatt a MAS motorcsónakokat nagy számban használták az Adriai-tengeren elsődleges ellenfelük, az osztrák-magyar haditengerészet ellen. A végrehajtott támadások többsége eredménytelen volt, mert a többnyire párban végrehajtott, hajónként mindössze 2-2 db megbízhatatlan torpedó gyakran célt tévesztett vagy meghibásodott, akadtak azonban sikeres támadások is.

A legsikeresebb a későbbi olasz admirális, Luigi Rizzo volt, aki a MAS 9 kapitányaként (köszönhetően a motorcsónak elektromos motorjának) 1917-ben az éj leple alatt észrevétlenül behatolt Trieszt kikötőjébe, ahol megtorpedózta a MONARCH osztályú SMS Wien partvédő páncélost, majd fél évvel később (már a MAS 15 kapitányaként) elsüllyesztette a TEGETTHOFF osztályú SMS Szent István dreadnought-ot.

Mivel az erősebb olasz hadiflotta a partközelbe és a kikötőkbe szorította vissza az osztrák-magyar flottát, utóbbiak igyekeztek megvédeni a statikus célpontot nyújtó hajóikat nagyméretű hálókkal, amelyek elzárták a tengeralattjárók és motorcsónakok útját. Természetesen akadtak kivételek: a MAS 20 Póla kikötőjébe úgy jutott be, hogy talált egy lyukat a hálón, míg a MAS 9-es egy hidraulikus vágószerkezet segítségével jutott át. Az újabb veszteségekre válaszul az osztrák-magyar erők jelentősen megerősítették a kikötők védelmét, végleg kizárva a torpedóvető motorcsónakokat (a háború végén az olaszok tervezték egy nagyméretű, speciális háló elleni bárka bevetését, amely utat nyithat több tucat motorcsónak számára, de az ötletet végül elvetették).

A GRILLO osztályt kifejezetten a nagyméretű, több sorban elhelyezett hálók ellen fejlesztették ki azzal a céllal, hogy a hajók speciális karmaikkal és lánctalpaikkal leküzdjék az akadályokat. 1917-18-ban összesen 4 db ilyen motorcsónakot gyártottak - az osztályt eredetileg Barchino Saltatore (olasz; ugró csónak) jelzéssel illették és az egyes hajókat ugró rovarokról nevezték el: Grillo (tücsök), Cavalletta (szöcske), Locusta (sáska) és Pulce (bolha).

Az első támadásra 1918. április 13-án került sor. A bevetett két egység (Cavalletta és Pulca) minimális sebessége és hatótávolsága miatt éjszaka Póla kikötőjének bejáratához vontatták, majd elindították őket, de olyan lassan haladtak, hogy mire elérték a kikötőt, felkelt a nap, ezért az akciót lefújták. Azért, hogy az osztrák-magyar erők ne fedezzék fel a ”csodafegyvert”, legénységük mindkét hajók elsüllyesztette.

Egy hónappal később az olaszok ismét próbálkoztak, ezúttal a Grillo bevetésével. Az előző bevetés hibájából tanulva a járművet jóval közelebb indították a kikötőhöz, amely az öt zárból négyet sikeresen le is küzdött, de a testét a fa deszkákon lassan átvonszoló hajó karistoló hangjára felfigyelt az egyik elavult, a nagyobb hajók védelmére rendelt felfegyverzett gőzhajó (a Senj) legénysége, akik tüzet nyitottak az olasz motorcsónakra. Mivel az sem visszalőni, 4 csomós sebességével sem elmenekülni nem tudott, a hajó parancsnoka, Pellegrino kapitány parancsot adott az önelsüllyesztésre.

Az olaszok szerencsétlenségére a Grillo a sekély vízben megfeneklett és azt az Osztrák-Magyar Monarchia kiemelte (részben azért, mert akadályozta a hajók mozgását). Annak ellenére, hogy a két bevetés alatt a négy hajóból három bármiféle eredmény nélkül elsüllyedt, a GRILLO osztályt a döntéshozók jó konstrukciónak ítélték és parancsot adtak a lemásolására.

A negyedik GRILLO osztályú motorcsónak, a Locusta végül nem került éles bevetésre és az osztrák-magyar másolat sem készült el az első világháború végéig. Mivel az olaszok a torpedóvető csónakok elleni akadályt leküzdeni képes járművet kudarcnak tartották és mivel alacsony sebessége és minimális hatótávolsága miatt az kizárólag egyetlen feladatra volt alkalmas (amire többé nem volt szükség), a Locusta a világháború után tartalékba került, majd 1921-ben elbontották.

A GRILLO osztály egyedi megoldását később sem az olaszok, sem más ország nem próbálta utánozni (bár számos kétéltű harcjármű épült, ezek inkább úszóképes harckocsik vagy páncélautók, nem pedig járni képes hajók voltak), azonban a (nagysebességű) MAS torpedóvető motorcsónakokból az első világháború végéig több mint 400 példány készült, későbbi példányaikat a második világháború végig használták, rakétákkal felfegyverzett modern utódaik pedig máig hadrendben állnak.

A GRILLO osztályhoz legközelebb a második világháború-végi német Seeteufel (más néven Elefant) mini-tengeralattjáró áll: ez gyakorlatilag egy SEEHUND osztályú mini-tengeralattjárót takar, amelyet lánctalppal is felszereltek, ezáltal elméletileg képes volt önmagát vízre tenni, lehetővé téve a Szövetségesek által ellenőrzött partszakaszokon, tavakon és fölyókon állomásozó hajók megtámadását. A gyakorlatban a harcjármű prototípusa a szárazföldön rendkívül esetlennek bizonyult és a program a világháború végéig nem eredményezett bevethető tengeralattjárót. Végül a modern francia Iguana Yachts vállalat több (polgári), kisméretű behúzható lánctalpas motorcsónakot épített: a lánctalpak ebben az esetben is arra szolgálnak, hogy a jármű önerőből elhagyhassa a vizet, ezért a vízretételhez nincs szükség külön járműre vagy darura.


Műszaki adatok:

Név: Grillo (GRILLO osztály)

Típus: (lánctalpas) torpedóvető motorcsónak

Gyártó: SVAN hajógyár (Castellammare di Stabia, Olasz Királyság)

Rendszerbe állítás éve: 1918

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 8,0 t (teljes terhelés mellett 8,7 t)

Hossz: 16 m

Szélesség: 3,0 m

Merülés: 0,7 m

Hajtómű: 2 db 10 LE-s összteljesítményű elektromos motor

Legénység: 4 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 2 db 450 mm-es torpedó (a hajó tatjának oldalain)

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Páncélzat:

Toronypáncél: 0 mm

Övvért: 0 mm

Fedélzet páncélzata: 0 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 4 csomó (7,4 km/h)

Hatótávolság: 25 tm (46,3 km 4 csomós - 7,4 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.