GLOIRE osztály
„Francia vas”
Tervezés:
A vitorlás hajók évezredeken át uralták a tengereket és ezen az ágyúk megjelenése sem változtatott. A technikai fejlődés hatására a vitorlás hajók csúcsát jelentő sorhajók egyre tökéletesebbé váltak, ám az 1800-as évek közepén a technológiai váltás okozta a sorhajók alkonyát is.
A hagyományos többfedélzetes vitorlás sorhajókra a legnagyobb veszélyt az új robbanólövedékek jelentették, amelyek a korábbi tömör vasgolyókkal szemben könnyedén áttörték az akár 1 méter vastagságú fa hajótestet is.
Erre jó példa volt az 1853-as Sinopei csata, ahol a Nahimov tengernagy vezette orosz flotta csapott össze a törökökkel. Az oroszok minden hajója vitorlás volt, míg a törökök soraiban már két gőzhajó is volt, ám ágyúik kizárólag vasgolyókat tüzeltek, az oroszok viszont már robbanó lövedékeket is használtak.
A török parti tüzérség és a flotta erőteljes tüze ellenére az oroszok 450 méterre sértetlenül megközelítették a török hajókat, majd bevetették a robbanó lövedékeket. A hatás elképesztő volt: a 12 török hajóból 10 hamarosan elsüllyedt. A megnövekedett tűzerő azonban egy új problémát is felvetett: hogyan lehet eredményesen támadni, ha az ellenfél is robbanó lövedékeket használ?
Erre jó példa volt a Krími háborúban Szevasztopol egy évvel későbbi (1954-es) ágyúzása, amikor az örök ellenlábas franciák és angolok átmenetileg összefogtak az egyre erősödő oroszok ellen. A két flotta jelentős számbeli fölényben volt, de az erős robbanó lövedékek miatt a sorhajóknak annyira (mintegy 1500 méterre) el kellett távolodniuk a parttól, hogy saját ágyúik is lőtávon kívül kerültek, ezáltal képtelenek voltak az erőd érdemi ostromára.
A lentebb is többször megemlített francia hajótervező, Dupuy de Lome ekkor megtervezett egy speciális úszó üteget. Az 1800 tonna vízkiszorítású, 53 méter hosszú úszó üteg 16 db 50 fontos (az elérhető legnagyobb) ágyúkkal szerelték fel, ráadásul a fa hajótestet 110 mm vastag kovácsoltvas lapokkal burkolták.
Az így létrehozott DÉVASTATION osztály három úszó ütegét aztán 1955-ben a Szevasztopoli erődrendszerhez tartozó Kinburn-i erőd ellen be is vetették. Az ütegek egyenként kb. 1000 lövést adtak le és 3,5 óra alatt megadásra kényszerítették a védőket, miközben rajtuk csak kisebb horpadások keletkeztek.
Ezek a kazamatahajók látszólag hatalmas erőt képviseltek, ám alakjuk és hajtásuk nem tette lehetővé nyílt tengeri alkalmazásukat (minimális, mindössze 4 csomós sebességük miatt Kinburn-ba is vontában érkeztek). A francia haditengerészet 1856-ban (részben okulva a Szevasztopol-ban és Kinburn-nél történtekből), a korábbiaktól érdemben eltérő új fejlesztési irányt szabott hadihajóinak.
Leállították az összes több ütegsoros sorhajó fejlesztését és helyettük egy új hajótípus, a páncélozott gőzfregatt (az angolszász terminológiában: ironclad) gyártására álltak át (ezen hajótípus hatékonyságát a britek is vizsgálták, de az Admiralitás még fél évtizeden át kitartott a három fedélzetes sorhajók építése mellett).
A franciák a megfelelő új hadihajó tervét pályázat útját kívánták kiválasztani: a 18 terv közül Stanislas Charles Henri Dupuy de Lome tengerészeti hadmérnök munkáját valósították meg (1950-ben Dupuy de Lome tervezte az első hajócsavarral felszerelt sorhajót, a Napoléon-t és később a francia hadiflotta főtervezője lett).
Dupuy új hajójának neve Gloire (francia; glória, dicsfény) lett, ami gyakori francia hajónév volt: a vaspáncélzatú hajó előtt már tucatnyi más hadihajó viselte (köztük fregattok, egy korvett és sorhajók is).
Konstrukció:
Újításai ellenére a Gloire általános elrendezése követte a korábbi hajókét: a francia gőzös oldalra tüzelő ágyúkat kapott, főfedélzetén nem alakítottak ki emelt felépítményeket és kizárólag vitorlákat használva is haladhatott.
A GLOIRE osztály fegyverzetében viszont már eltért a hatalmas sorhajóktól. Az ágyúk fejlődésének következtében már nem volt szükség a korábbiakban alkalmazott rendkívül nagyszámú fegyverzetre, ezért a francia típusnál a korábbi 3 ütegfedélzetet egyre redukálták és elhagyták az összes kiskaliberű ágyút.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Gloire összes ágyúja azonos kaliberű volt (meglepő, hogy az egységesített fegyverzetet a nagy hadihajókon csak fél évszázaddal később, a brit Dreadnought csatacirkáló debütálását követően terjedt el).
A Gloire összesen 36 db 50 fontos (164,7 mm-es) hátultöltő löveggel rendelkezett, a következő elrendezésben: oldalanként 17 löveget telepítettek az ütegfedélzetre, egymás mögé, a test teljes hosszában, további 2 ágyú pedig a főfedélzetre került. Magát az ütegfedélzetet úgy alakították ki, hogy 2 méterrel a vízvonal fölé érjen, ezáltal még erős hullámzás esetén is használhassák.
Ezen elrendezés hátrányos tulajdonsága volt, hogy tornyok híján az ágyúk kilövési szögét rendkívüli módon lekorlátozta, de az árbocok miatt nem is lett volna lehetőség a felső fedélzeten nagyobb számú ágyú tárolására, ráadásul a franciák ragaszkodtak a vonalharcászathoz (hajóik egymás után vonultak el az ellenség előtt, ezért nem jelentkezett igény az oldalsótól eltérő tüzelési irányra).
A Gloire nagy újítása azonban nem (legalábbis nem kizárólag) fegyverzete volt, hanem az, hogy testét páncélozták: a fa vázszerkezet oldalain az orrtól a tatig páncélzat borította.
A páncélzat vastagsága a vízvonalon 120 mm volt, de maga a 430 mm-nyi fa burkolat is hozzájárult a védelemhez. A Gloire-t úgy tervezték, hogy a páncéllapok több mint 1,5 méterrel a vízvonal alá érjenek, ezáltal akkor is védjék a hajót, ha az valamilyen okból erősen megdől.
A sorhajókkal való hasonlóságai ellenére a Gloire (az akkor viszonyokhoz képest) modern hajtásmóddal rendelkezett. Az 1800-as évek közepén - annak ellenére, hogy a géphajtás már évtizedekkel korábban bizonyította létjogosultságát - a nagyobb hadihajók csak fokozatosan álltak át a gőzgép használatára és a gépek mellett majdnem minden esetben megtartották a vitorlázatot is. Így volt ez a GLOIRE osztály esetében is: a hajó kezdetben háromárbocos, 1096 négyzetméter felületű barkentin vitorlázattal rendelkezet, amit később teljes (2508 négyzetméteres) vitorlázatra cseréltek.
A vitorlák mellett azonban a Gloire már egy hajócsavarral és az ezt meghajtó kéthengeres, fekvő helyzetű gőzkazánnal is rendelkezett, amellyel végsebessége 13 csomó (24 km/h) volt (valószínűleg a gyakorlatban a francia hajó csak 11 csomós sebességre volt képes).
Szolgálatban:
A GLOIRE osztály első, névadó hajójának gerincét 1858. március 4-én fektették le, az 5500 tonnát meghaladó és több mint 77 méter hosszú harcjármű 1859. november 24-én került le a sólyáról és 1960 augusztusában fejezték be.
A franciák annyira bíztak az új hajótípusban, hogy a GLOIRE osztályból rögtön három hajót rendeltek: Toulonban építették a Gloire és az Invincible-t, Cherbourgban pedig a Normandie-t. A teszteken a hajók a legnagyobb akkori (francia és brit) hajóágyúk tüzének már 20 méterről is ellenálltak, ezáltal gyakorlatilag sebezhetetlennek számítottak.
Amikor a britek 1958-ban először tudomást szereztek a Gloire-ról, az csak szakmai körökben keltett érdeklődést, mert úgy vélték, hogy egy ilyen hajó túlságosan drága és korlátozott tűzerejű lenne, ráadásul az úszó ütegekhez hasonlóan csak folyókon és a partok mentén lehet használni.
A Gloire sikeres tengeri útjai aztán egy csapásra megváltoztatták ezt a felfogást: a brit közvéleményben és a haditengerészet vezetésében óriási vihart kavart a hajó, lévén (évszázadok tapasztalataik alapján) meg voltak győződve a brit flotta legyőzhetetlenségéről, a franciák viszont létrehoztak egy olyan hajót, amely a fejlődés egy új állomását képviselte és egy csapásra elavulttá tette a teljes brit hadiflottát.
A sértett önérzetű angolok azonnal hozzáláttak egy új hajóosztály létrehozásához: egy, a Gloire-hoz hasonló hajót kívántak létrehozni, de annál minden tekintetben jobbat: nagyobbat, erősebbet és gyorsabbat.
A WARRIOR osztály megfelelt ezeknek a kívánalmaknak: hossza és vízkiszorítása több mint másfélszerese volt a Gloire-énak, fegyverzetét pedig 40 ágyú alkotta, köztük 26 db 203 mm-es löveg (az osztály két hajója - a Warrior és a Black Prince - közül a Warrior máig fennmaradt; 1987 óta Portsmouth-ban horgonyoz).
A franciák azonban nem hagyták, hogy a britek föléjük kerekedjenek, ez pedig egy újabb fegyverkezési verseny kezdetét jelentette. A technológia gyors fejlődése miatt a GLOIRE osztály hajóinak fegyverzetét több alkalommal le kellett cserélni (a Gloire például 1868-ban 6 db 240 mm-es ágyút kapott), de a Normandie és az Invincible olyan alacsony minőségű fából készültek (a fát felhasználás előtt nem szárították ki őket), hogy két évtizeddel később a korhadó hajókat le kellett selejtezni.
Már 1959-ben elkezdték egy új hajó, a Couronne építését is: ez a típus hasonlított a Gloire-ra, de már vas vázzal rendelkezett, ezáltal a franciák újabb elsőbbséget szereztek a britek előtt, ráadásul 1961-ben további 10 hasonló hajót rendeltek.
Elsősége ellenére (akárcsak a hasonlóan előremutató amerikai Monitor vagy a brit Dreadnought), a GLOIRE osztály hajóinak szolgálati ideje is eseménytelenül telt. 1862-ben a Normandie (páncélozott gőzösök közül elsőként) átkelt az Atlanti óceánon, támogatva a franciák Mexikói intervenciós seregét (egy évvel később vissza kellett térniük Franciaországba, mert a tomboló sárgaláz számos tengerésszel és magával a kapitánnyal is végzett).
A hajók később is csupán reprezentációs célokat szolgáltak, illetve többek között bankett helyszíneként is szolgáltak (háborúban nem jártak).
Műszaki adatok:
Név: Gloire
Típus: páncélozott óceánjáró gőzös
Gyártó: Arsenal de Toulon
Rendszerbe állítás éve: 1859
Fizikai jellemzők:
Vízkiszorítás: 5618 t
Hossz: 78,2 m
Szélesség: 17,0 m
Merülés: 8,5 m
Hajtómű: 1 db 2500 Le-s összteljesítményű gőzgép (barkentin vitorlázat)
Legénység: 570 fő
Fegyverzet:
Elsődleges fegyverzet: 36 db 164 mm-es löveg (Mle 1858, a típus oldalain)
Kiegészítő fegyverzet: nincs
Teljesítmények:
Végsebesség: 13 csomó (24 km/h)
Hatótávolság: 2160 tmf (4000 km), 8 csomós sebességgel