GIUSEPPE GARIBALDI osztály

„Kicsi, korlátozottan használható, de a miénk”


Tervezés:

Az első világháborúhoz hasonlóan Olaszország a második világháborút is úgy fejezte be a győztesek oldalán, hogy közben majdnem mindenét elvesztette. A háború feldúlta az országot, a gazdaság súlyos veszteségeket szenvedett, ráadásul az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés meghatározta az olasz haderő által rendszeresíthető harcjármű-típusokat és azok maximális számát.

A korlátozások különösen súlyosan érintették a világháború előtt és alatt felduzzasztott olasz haditengerészetet. Olaszország hajóinak összesített vízkiszorítása (a csatahajókat nem számolva) ezt követően nem haladhatta meg a 67500 tonnát, háborús jóvátételként majdnem minden nagyméretű hadihajóját át kellett adnia és vállalnia kellett, hogy nem épít nukleáris fegyverzetet, csatahajókat, repülőgép-hordozókat, tengeralattjárókat, valamint partraszálláshoz alkalmas egységeket.

Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy (akárcsak az első világháború után Németország vagy Magyarország) gyakorlatilag semmilyen modern típust nem rendszeresíthetett, ezért még önvédelmét sem volt képes ellátni. A korlátozásokat azonban hamarosan feloldották, mert az Amerikai Egyesült Államoknak szüksége volt helyi szövetségesekre a Szovjetunió ellen.

A második világháború alatt a hagyományos csöves tüzérséggel rendelkező csatahajók helyét átvették a lényegesen hatékonyabb repülőgép-hordozók és Olaszország is rendszeresíteni kívánt legalább egy hordozót, hogy az amerikaiak által kijelölt Adriai tengert szükség esetén lezárhassa a keleti blokk hadihajói elől. Az olasz flotta feltöltését a brit és francia erők politikai eszközökkel igyekeztek késleltetni, de a NATO-ba belépő Olaszországban ennél is súlyosabb gondot okozott, hogy az ország korábban nem használt repülőgép-hordozókat.

Az olaszok túl későn ismerték fel a repülőgépek bevetésére képes hordozók jelentőségét: ebben az is szerepet játszott, hogy amikor az 1930-es évek elején Franciaország megkezdet a DUNKERQUE, majd a RICHELIEU osztályú csatahajók építését, Mussolini parancsára az olasz repülőgép-hordozók építésére szánt keretet átcsoportosították két régi, CONTE DI CAVOUR osztályú csatahajó át- és két új LITTORIO osztályú egység megépítésére.

Az 1940. november 12-ére virradó éjszaka azonban mindent megváltoztatott, amikor a brit HMS Illustrious repülőgép-hordozóról felszállt mindössze 21 elavult Fairey Swordfish kétfedelű torpedóvető megtámadta a Tarantóban állomásozó olasz flottát. A pusztítás rendkívüli mértékű volt: a csekély brit erők két repülő elvesztése árán elsüllyesztették egy csatahajót, valamint súlyosan megrongáltak további két csatahajót és könnyebben egy nehézcirkálót és két rombolót, azaz gyakorlatilag néhány óra alatt megfeleződött az olasz haditengerészet bevethető ereje.

Az olaszok már hónapokkal korábban, 1940 júniusában tervezték a Roma óceánjáró repülőgép-hordozóvá alakítását, de az olasz haditengerészet döntéshozói a munkálatokat megvétózták és igyekeztek a lehető legtovább késleltetni. Ennek az lett a következménye, hogy az Aquila-ra átkeresztelt egység építését csak 1941 novemberében kezdték meg és bár elkészült, sohasem állt rendszerbe, mivel Mussolini megbuktatását követően a németek a hordozót ellenőrzésük alá vonták.

Az Aquila a Szövetségesek bombázásában megsérült, majd részben lebontották, de túlélte a második világháborút. A békekötést követően felmerült, hogy kijavítva szolgálatba állítják, végül azonban 1952-ben a lebontása mellett döntöttek (ugyanezt az utat járta be testvérhajója, a szintén repülőgép-hordozóvá átépített Sparviero is).

Olaszországnak így a hidegháború alatt évtizedeken át nem volt saját repülőgép-hordozója és csak az 1980-as évekre sikerült előteremteni a forrásokat, illetve a szükséges technikai hátteret, létrehozva a GIUSEPPE GARIBALDI osztályt (a Giuseppe Garibaldi hagyományos olasz hajónév, korábban három hadihajó is viselte az olasz egység megteremtésében kulcsszerepet játszó történelmi alak nevét).


Konstrukció:

A kor amerikaiak és britek által diktált fejlesztési irányával szembemenve a Giuseppe Garibaldi egy kisméretű könnyű repülőgép-hordozó (a legtöbb ország könnyű hordozóit az 1980-as évekre leselejtezte, újakat pedig nem épített, mivel ezek az összecsapásokban nem bizonyultak hatékonynak). Az olasz döntés oka nem elsősorban a külön-utas fejlesztésben, hanem egyszerűen a forráshiányban keresendő.

Az olasz hordozó teljes hossza 180,2 méter, szélessége 33,4 méter, merülése 8,2 méter, míg vízkiszorítása csupán 10100 (teljes terhelés mellett 13850) tonna, viszont elrendezése azonos a közel tízszer nehezebb amerikai NIMITZ osztályéval (nagy sebességre tervezett test, ferde felszálló-fedélzet, jobb oldalra kitolt komplex felépítmény).

Modern repülőgép-hordozóként a Giuseppe Garibaldi nem rendelkezik nagyméretű csöves tüzérséggel (lövegekkel), helyettük irányított rakétafegyverzetet kapott. Légi célok ellen két rakétaindító egységgel szerelték fel, amelyek amerikai AIM-7 „Sparrow”, illetve ennek olasz változatát, az Aspide rakétát tüzelti.

Felszíni célpontok ellen a hajót két (később leszerelt) Otomat rakétával, illetve két (hármas) 324 mm-es torpedóvetővel láttál el. A GIUSEPPE GARIBALDI gyorsan mozgó, kisméretű célpontok (rakéták, repülőgépek) ellen 3 db DARDO blokkal rendelkezik, amelyek két-két 40 mm-es gépágyút és az ezeket vezérlő tűzvezető radart tartalmaznak (ezel azonos feladatot látnak el, mint az amerikai Phalanx vagy a holland Goalkeeper CIWS rendszerek).

Repülőgép-hordozók között szokatlanul kis mérete miatt a GIUSEPPE GARIBALDI osztály nem alkalmas élvonalbeli (hagyományos) vadászgépek indítására. Ehelyett a hajó maximum 16 db McDonnell Douglas AV-8B Harrier II-est (a brit Harrier amerikai fejlesztett változatát) hordozhatja. A Harrier II elődjéhez hasonlóan VTOL, azaz függőleges fel- és leszállásra képes vadászgép, amelyet általában rövid kifutópályás vízszintes felszállással indítanak (ezt elősegítendő a GIUSEPPE GARIBALDI osztály felső fedélzetének végén egy minimális, 4 fokos rámpát alakítottak ki.

A Harrier-ek mellett a hordozó két (repülők nélkül maximum 18) helikoptert képes a fedélzetére venni. A helikopterek Agusta SH-3D (helyi gyártású amerikai Sikorsky SH-3 „Sea King”), illetve AgustaWestland AW101 „Merlin” típusúak (a helikopteret különböző feladatokkörökre specializálták - pl.: tengeralattjárók és hajók elleni harc, felderítés).

A GIUSEPPE GARIBALDI osztály (mint minden modern hadihajó) egyáltalán nem rendelkezik páncélzattal, védelmét fegyverzete mellett komplex, radarokból és radarzavarókból álló elektronikai rendszerei alkotják (ezek elméletileg minden szóba jöhető célpont ellen védelmet biztosítanak, köztük rakéták, torpedók és repülőgépek ellen is).

Maximális terhelés mellett is 15000 tonna alatti vízkiszorítása miatt a GIUSEPPE GARIBALDI osztályt mozgató négy gázturbina összteljesítménye ”csupán” 82000 lóerő (összehasonlításul a fent említett NIMITZ osztály hajtóműveinek összteljesítménye ennek több mint a háromszorosa). Az olasz repülőgép-hordozó 60 MW-os teljesítményű motorjaival maximum 30 csomós (56 km/h-s) sebességre képes, 20 csomós (37 km/h-s) sebesség mellett egy feltöltéssel maximum 7000 tengeri mérföldet (13000 km-t) tehet meg.

A hajó teljes legénységét 830 fő alkotja, közülük 630 fő felel a hajó működtetéséért, 100 fő pedig a repülők és helikopterek kiszolgáló-személyzete.


Szolgálatban:

A GIUSEPPE GARIBALDI osztály első (egyetlen) tagját a Fincantieri - Cantieri Navali Italiani S.p.A. vállalat kezdte el építeni 1981-ben - a mára Európa egyik legnagyobb hajógyártójává vált Fincantieri-t 1959-ben hozták létre és korábban ez a vállalat építette az olasz Vittorio Veneto helikopteres cirkálót is. A Giuseppe Garibaldi-t 1983-ban bocsátották vízre és 1985. szeptember 30-án rendszeresítette a Marina Militare (olasz haditengerészet).

A hordozó hivatalos besorolása kezdetben Incrociatore portaeromobili, azaz repülőgép-hordozó cirkáló volt, ugyanis repülőgépeket nem, kizárólag helikoptereket hordozott. Ennek oka egy 1937-es törvényben gyökeredzett, amely megtiltotta, hogy az olasz légierőn kívül más olaszországi haderőnem merevszárnyú repülőgépeket üzemeltessen.

Az olasz flotta zászlóshajójaként funkcionáló Giuseppe Garibaldi-ra ezért csak olasz helikopterek, valamint a NATO hadgyakorlatok alatt brit Harrier II-esek szálltak el. 1989-ben az elavult tiltást megszüntették, a haditengerészet így befejezhette a hordozó felszerelését. A típus ezt követően alapvetően tengeralattjárók elleni (angolszász rövidítéssel ASW) repülőgép-hordozónak szánták (szovjet tengeralattjárók felderítésére és megsemmisítésére), de szükség esetén teljes értékű repülőgép-hordozóként is bevethető volt.

1999-ben olasz erők, köztük e repülőgép-hordozó részt vett a Koszovói háborúban, igaz a Harrier-ek mindössze 63 órát repültek. 2001-ben (az Amerikai Egyesült Államoknak a szeptember 11-ei terrortámadást követőe bosszújának részeként) Olaszország is részt vett az Operation Enduring Freedom - Afghanistan (OEF-A) hadműveletben (ebben többnemzetiségű erők kutattak fel és támadtak terroristáknak vélt célpontokat Afganisztánban).

Az olasz részvételt a Giuseppe Garibaldi repülőgép-hordozót és kísérete jelentette. Az egy éven át tartó küldetés során az olasz Harrier-ek 860 órát töltöttek a levegőben, miközben szárazföldi és vízi egységeknek nyújtottak támogatást, valamint különböző légtérzár alá vett területeken járőröztek.

Ezt követően közel egy évtizeden át a hordozó csak hadgyakorlatokon vett részt, éles bevetésre következő alkalommal a 2011-es líbiai intervenció alatt került sor. Ekkor az amerikaiak által vezetett többnemzetiségű erők tagjaként az olasz vadászgépek légvédelmi és földi csapásmérő feladatokat teljesítettek (ez minden korábbinál több, összesen 1221 repült órát jelentett).

A Giuseppe Garibaldi osztályú repülőgép-hordozó jelenleg még rendszerben áll, de az olasz haditengerészet zászlóshajójának szerepét 2009-ben az ország 2. hordozója, a 30000 tonnás (nemzetközi összehasonlításban továbbra is kisméretű, de ”teljes értékű”) Cavour hordozó vette át.

A GIUSEPPE GARIBALDI osztályt a tervek szerint 2022-ben fogják selejtezni, mivel ekkor állhat szolgálatba a (még csak terv szinten létező) harmadik olasz repülőgép-hordozó, a 32000 tonnás Trieste (ezt a Cavour-hoz hasonlóan Lockheed Martin F-35 „Lightning II” vadászbombázókkal tervezik felszerelni).


Műszaki adatok:

Név: Giuseppe Garibaldi (GIUSEPPE GARIBALDI osztály)

Típus: könnyű (tengeralattjáró-elhárító) repülőgép-hordozó

Gyártó: Fincantieri (Trieszt)

Rendszerbe állítás éve: 1985

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 10100 t (teljes terhelés mellett 13850 tonna)

Hossz: 180,2 m

Szélesség: 33,4 m

Merülés: 8,2 m

Hajtómű: 4 db, 82000 Le-s összteljesítményű gázturbina (Avio LM2500), 6 dízel generátor

Legénység: 830 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 16 repülőgép, 2 helikopter vagy 18 helikoprer (kizárólag könnyű repülőgépek)

Kiegészítő fegyverzet: 3 db 40 mm-es légvédelmi üteg (Oto Melara Twin 40L70 ”DARDO”), 2 db légvédelmirakéta-indító blokk (AIM-7 „Sparrow”/Aspide), 2 db felszíní célok elleni , akétablokk (Otomat Mk 2)

Páncélzat:

Toronypáncél: 0 mm

Övvért: 0 mm

Fedélzet páncélzata: 0 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 30 csomó (56 km/h)

Hatótávolság: 7000 tm (13900 km, 20 csomós - 37 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.