GANGUT osztály
„Orosz parvédő óriások”
Tervezés:
A világ legnagyobb területű országa, az Orosz Birodalom (később pedig a Szovjetunió, majd Oroszország) évszázadok óta ismert végtelennek tűnő szárazföldi területéről, azonban ugyanez ellehetetlenítette az orosz haditengerészetet. Ennek oka, hogy a hatalmas terület hasonlóan rendkívül hosszú partvonalat eredményezett, ráadásul ezt a környező országok területei felosztották 5 teljesen elkülönülő területre, ezért az orosz flotta is 5 részből állt (és áll máig): a Balti flottából, a Csendes-óceáni flottából, az Északi flottából, a Fekete-tengeri flottából és a Kaszpi flottából.
Az Orosz Birodalmi Haditengerészetet hivatalosan 1695-ben alapították, I. Péter orosz cár regnálása alatt: a széttagoltság már ekkor problémát okozott és a helyzet kétszáz évvel később sem változott, sőt, összességében romlott. A XVII. században és a XIX. század első felében a vitorlás sorhajók hagyományos módon, fából készültek, a második ipari forradalom alatt viszont radikálisan új technológiák jelentek meg. Ezek közé tartoztak a nagy hatótávolságú, robbanó lövedéket tüzelő lövegek, amelyek néhány találattal képesek voltak megsemmisíteni a fatestű hajókat, a fémből készült páncélzat, amely ellenállt a korábbi tömör ágyúgolyók találatainak, valamint a gőzgéppel történő meghajtás, amellyel a hadihajók szélcsendben, sőt, ellenszélben is működőképesek maradtak.
E változások nemcsak a harcok menetét, de magát a hadihajó-építést is átformálták, ugyanis az új hadihajók nemcsak lényegesen erősebbek voltak elődeiknél, de jóval nagyobbak is, ráadásul építésükhöz erős hadihajó-építő iparra volt szükség. Az Orosz Birodalom a XIX. végén már erősen hanyatlott: az inkompetens cárok és a politikai csatározások mellett éppen azért, mert (hasonlóan az Oszmán Birodalomhoz és részben az Osztrák-Magyar Monarchiához) nem ment végbe egy, a nyugatihoz hasonló széles körű iparosodás, ezért mind jobban lemaradtak a nyugati nagyhatalmak mögött, amelyet többé már nem lehetett egyszerűen nagyobb létszámú haderővel ellensúlyozni.
1853-ban a Sinopi tengeri csatában az orosz flotta vitorlás sorhajóival rajtaütött az oszmánok Sinop kikötőjében horgonyzó flottáján és jelentős veszteségeket okozott, mindez azonban összekovácsolta az európai nagyhatalmakat, amelyek a hanyatló Oszmán Birodalom kárára terjeszkedő Orosz Birodalom túlzott térnyerésétől tartottak.
Ez a Krími háborúhoz vezetett, ahol 3 év alatt a britek és franciák által vezetett nemzetközi koalíciós erők modern páncélos gőzhajóikkal megsemmisítő vereséget mértek az oroszokra. A háborút lezáró Párizsi békeszerződés óriási presztízs-veszteséget jelentett, egyben megállította az orosz terjeszkedést a Krímben és a Duna torkolatvidékén, ráadásul az oroszok nem állomásoztathattak többé hadihajókat a Fekete-tengeren és közel teljes diplomáciai elszigeteltségbe kerültek.
A vereséget követően az oroszok korlátozott mértékű modernizációba kezdtek: a háború alatt elhunyt I. Miklós-t II. Sándor követte a trónon, aki több gazdasági és politikai reformot vezetett be, míg a haditengerészetet orosz építésű páncélozott gőzhajtókkal erősítették meg (ezek közé tartozott az első acél páncélzatú páncélgőzös, az 1861-es Opüt).
Az orosz hajókat nagyszámú löveggel és vastag páncélzattal építették, ezért leginkább úszó erődökre hasonlítottak, mert a jelentős tűzerőt és védelmet a mozgékonyság kárára érték el (feltételezve, hogy az elkövetkező tengeri csatákat a Krími háborúhoz hasonlóan fogják megvívni). Az oroszok az ezt követő évtizedekben több hasonló, erős fegyverzetű, de kisméretű partvédő hadihajót építettek, 1894-ben azonban megkezdték az egytagú RASZTISZLÁV osztály építését, amely szintén kompakt egység volt 10000 tonnás vízkiszorítással, de elődeivel szemben nyílt tengeri üzemeltetésre is alkalmas volt.
A RASZTISZLÁV osztályt fél tucat további csatahajó követte és az utolsó (kéttagú) ANDREJ PERVOZVANNIJ osztály már 17600 tonnás vízkiszorítással rendelkezett, de hadrendbe állítása elhúzódott: 1904-ben még mint modern hadihajót kezdték építeni, de csak 1911-ben készült el és állt rendszerbe, amikorra az 1906-os brit DREADNOUGHT osztály (az összes többi dreadnought előtti csatahajóval együtt) már elavulttá tette.
Az oroszok ráadásul 1904-5-ben újabb megalázó tengeri vereséget szenvedtek az 1850-es években még rosszabb helyzetből induló, de lényegesen gyorsabban modernizáló japánoktól (Orosz-japán háború), ezért egyértelmű volt, hogy az orosz haditengerészetnek is dreadnought típusú csatahajókra lesz szüksége. A haditengerészet közvetlenül a háborút követően, 1906-ban benyújtotta igényét egy új hajóosztályra, de ezt az orosz parlament, a Duma elutasította, mert a forrásokat a szárazföldi haderő fejlesztésére csoportosították át, amikor pedig megpróbáltak egy modern csatahajót rendelni a britektől, az orosz közvélemény felháborodása akadályozta meg az üzletet.
1908-ban ezért az oroszok egy nyílt pályázatot hirdettek, amelyre 51 tervezet érkezett: ezt a németek nyerték, de a hajóépítéshez hitelt biztosító franciák megvétózták a terveket, ezért csak 1909-ben, az Orosz Birodalomban kezdték építeni az új hajóosztályt, amely a GANGUT osztály nevet kapta (a Gangut tengeri csata után) - az osztály elsőként megépült hajója után ismert a SZEVASZTOPOL osztály elnevezés is.
Konstrukció:
A GANGUT osztállyal az oroszok egy csapásra a világ élvonalába kívántak kerülni, ezért a birodalom első dreadnoughtja közel 25000 tonnás vízkiszorítással és 181,2 méteres teljes hosszal rendelkezett. A dreadnought osztályú hadihajók közös jellemzője volt, hogy a korábbi vegyes fegyverzetet kevesebb, de nagyobb számú elsődleges tüzérséggel változzák fel, amelyeket a hajó középvonalában helyeztek el.
Ez azért volt hasznos, mert korábban nem lehetett kihasználni az egymás mellé beépített tornyok többlet-tűzerejét (egy adott irányból érkező ellenség ellen a hajó fegyverzetének csupán 25-50%-át használhatták), ez azonban felvetette a szemből érkező ellenség kérdését. Utóbbit a legtöbb országban lépcsőzetes torony-elrendezéssel orvosolták: a második főtornyot megemelték, ezáltal képes volt ellőni az első felett, az oroszok azonban továbbra is a vitorlás sorhajókon alkalmazott oldalsortüzet preferálták, ezért a GANGUT osztály mind a négy tornya azonos síkba került. Ez azt eredményezte, hogy a tornyonként 3 db 305 mm-es löveg közül mindkét oldalra mind a 12 löveget használhatták, az orr és a tat felől közelítő ellenség ellen azonban csak 3-at (szemben a más országokban megszokott 6-tal).
A 305 mm-es lövegek mellett a GANGUT osztály 16 db 120 mm-es löveget hordozott, amelyeket egyesével, kazamatákban helyeztek el a hajók oldalain (erre azért volt szükség, mert a fedélzeten minden szabad területet lefoglaltak a főtornyok). A csatahajók fegyverzetét egyetlen 76 mm-es légvédelmi löveg és 4 db 450 mm-es torpedóvető cső egészítette ki.
A japánok elleni háború alatt a páncélozatlan fedélzetű orosz hajók súlyos veszteségeket szenvedtek a japánok repesz-romboló lövedékeitől, ezért az oroszok a GANGUT osztályon a hajó teljes hosszában végigérő (Krupp cementált acélból készült) övvértet alkalmaztak, aminek ára a vékonyabb páncélzat volt (a vízvonalon 125-225 mm vastag).
A parancsnoki hidat maximum 254 mm-es páncélzat védte, a tornyok hasonlóképpen viszonylag vékony (76-203 mm-es) páncélzatot kaptak, a kazamaták páncélvastagsága maximum 150 mm-es volt, míg a vízszintes páncélfedélzet 12-50 mm-t tett ki. A védelem részeként a GANGUT osztályon kettős feneket alkalmaztak és a hajó belterét 13 vízmentes rekeszre osztották.
A hajóosztály tagjait 2 db Parsons gőzturbina mozgatta, amelyek a 25 db Yarrow kazán segítségével 52000 lóerős összteljesítményt biztosítottak: ezzel a csatahajó próbaútján 24,1 csomós (44,6 km/h-s) végsebességet ért el. A GANGUT osztályon méretének megfelelően jelentős számú, 1149 fő szolgált.
Szolgálatban:
A GANGUT osztály egy többnemzetiségű hadihajó volt. Az Orosz Birodalomban építették és egyes elemei, köztük a lövegek orosz tervezésűek voltak, de a terveket a német Blohm und Voss hajógyár biztosította, az építésnél olasz megoldásokat és brit meghajtást alkalmaztak. Az eredeti brit terveket részben azért utasították el, mert a politikusok kikötötték, hogy a GANGUT osztályt az Orosz Birodalomban kell gyártani. A hajóosztályt ezért párhuzamosan építette a szentpétervári Admiralitás Hajógyár és az ugyanitt található Balti Hajógyár. Mindkét helyszínen két-két hajót építettek: az Admiralitás a Gangut és Poltava, a Balti pedig a Szevasztopol és Petropavlovsz egységeket (mind a négy csatahajót orosz csatákról nevezték el).
A GANGUT osztály tagjai tervezésükkor valóban modern csatahajóknak számítottak, de hiába történt meg mind a négy egység gerincfektetése 1909. június 16-án, a dreadnought-ok építése a kapacitásbeli és politikai problémák miatt igen lassan haladt (mások mellett az első két évben a Duma nem biztosította a megfelelő pénzügyi forrásokat). 1911-ben mind a négy hajót vízre bocsátották, de az első Szevasztopol is csak 1914. november 30-án készült el, amelyet két hónapon belül követett a fennmaradó három egység.
A jellegzetes döntött első kéményéről könnyen felismerhető GANGUT osztály mind a négy tagja a Balti tengeri flottába került, ahol a még nem teljesen harckész egységek a Finn-öböl bejáratát védték, mert a birodalom stratégái egy esetleges német támadástól tartottak. Ez soha nem következett be, ezért a nagyméretű dreadnoughtokat a kisméretű aknarakó-hajók biztosítására használták, amely során a Szevasztopol zátonyra futott és megsérült.
Az orosz haditengerészet többi flottájához hasonlóan a matrózok a GANGUT osztályon is rendkívül rossz körülmények között éltek, ezért több esetben fellázadtak és a bolsevikokat támogatták. Az első világháborús orosz vereséget követő békeszerződés értelmében az Orosz Birodalomnak ki kellett ürítenie a Finn-öbölbeli bázisát, ezért a többi hajóval együtt a GANGUT osztály tagjait is visszavonták Kronstadt kikötővárosba, de a háborút követően a forrongó birodalomban hiányoztak a képzett matrózok, ezért a négyből három egységet ideiglenesen leállítottak.
Az egyetlen aktív hajó, a Petropavlovszk az orosz polgárháborúban a kommunistákat támogatva összecsapott a cár-párti erőket segítő brit különítménnyel. Itt a hajó sérülés nélkül túlélt egy brit torpedó-találatot, három hónappal később, 1919 novemberében azonban a kikötőben álló Poltava kazántűz miatt kigyulladt és a hajó belső tere teljesen kiégett.
A kommunista hatalomátvételt követően az átnevezett dreadnought-ok tovább szolgáltak. Felmerült, hogy a sérült Poltava-t repülőgép-hordozóvá alakítják, majd megkezdték a helyreállítását (csatahajóként), de miután kimerítették az erre szánt forrásokat, ezt leállították és bár a hajót 1940-ig hadrendben tartották és csak 1949-ben bontották le, 1925 után már csak alkatrész-bázisul szolgált a három másik csatahajó számára.
A GANGUT osztály működőképes tagjait az 1930-as évek elején modernizálták, de mivel a csatahajók már 1914-ben is elavultnak számítottak, csak a finn partvédő erődök bombázására alkalmazták őket (azonban a finnek sikeresen visszaverték a támadást).
Amikor 1941-ben a németek megtámadták a Szovjetuniót, a gyors előretörés miatt a szovjetek már csak közvetlenül szárazföldi célpontok ellen használhatták a hajók ágyúit, azonban az immár Marat nevet viselő Petropavlovszk tüzérségi tűztől megsérült, majd zuhanóbombázó-találattól felrobbant az első lőszerraktára. A hajót kiemelték és úszó erődként alkalmazták tovább; a Gangut egy német támadásban szintén megsérült, míg a Szevasztopol ugyancsak német szárazföldi állásokat bombázott. Ezt követően a rossz állapotba került hajót részben felújították, de éppen emiatt később a Szevasztopolt már nem vetették be.
A csatahajók túlélték a második világháborút is, azonban ekkor már csak iskolahajóként használták őket, mielőtt az 1940-es évek végén megkezdődött az elbontásuk (a használhatatlan Poltava lövegeit a szevasztopoli partvédelmi ütegekbe építették be, ahol egészen 1997-ig hadrendben maradtak.
A GANGUT osztály tagjai az orosz hadihajó-építés ambiciózus példányai voltak, amelyeket már nyílt tengeren is alkalmazhattak, azonban a hajók már hadrendbe állításukkor elavultnak számítottak és szinte teljes életútjuk alatt túlméretezett partvédő hajókként funkcionáltak (soha nem vettek részt nagyméretű nyílt tengeri csatában).
Műszaki adatok:
Név: Gangut (GANGUT osztály)
Típus: dreadnought típusú csatahajó
Gyártó: Admiralitás hajógyár (Szentpétervár, Orosz Birodalom)
Rendszerbe állítás éve: 1914
Fizikai jellemzők:
Vízkiszorítás: 24800 t
Hossz: 181,20 m
Szélesség: 26,90 m
Merülés: 8,99 m
Hajtómű: 2 db 55000 LE-s összteljesítményű gőzturbina (Parsons), 25 kazán (Yarrow)
Legénység: 1149 fő
Fegyverzet:
Elsődleges fegyverzet: 12 db 305 mm-es löveg (1907-es mintájú, hármasával a tornyokban)
Kiegészítő fegyverzet: 16 db 120 mm-es löveg (1905-ös mintájú, egyesével a 16 katamatában), 1 db 76 mm-es légvédelmi löveg (M1914/15), 4 db 450 mm-es torpedóvető cső
Páncélzat:
Toronypáncél: 76-203 mm
Övvért: 125-225 mm
Fedélzet páncélzata: 12-50 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 24,1 csomó (44,6 km/h)
Hatótávolság: 3200 tm (5900 km - 10 csomós - 19 km/h-s - sebesség mellett)