FAÁ DI BRUNO osztály

„Maradékokból hadihajót”


Tervezés:

A vízi hadviselésben rendkívül hosszú ideig a méret és az erő lineáris összefüggést mutatott: általában minél nagyobb volt egy hajóosztály, annál nagyobb tűzerővel és védelemmel rendelkezett. Ez már az az ókori evezős hajótípusokra is igaz volt, mivel ekkor két alapvető támadási mód létezett: a kosolás, ahol a rombolóerőt a hajó tömege és az adott egység szerkezeti stabilitása adta, valamint az átszállás az ellenséges hajóra, ahol a nagyobb méret szintén előnyt jelentett, mert több katona szállítására volt lehetőség.

Ez a helyzet érdemben az ágyúk megjelenését követően sem változott, mivel a nagyobb méretű hadihajók magasabb számú és nagyobb kaliberű löveget kaptak, miközben vastagabb fa páncélzatuk magasabb sérülés-állósággal rendelkezett. Az 1800-as évek elejének nagyméretű vitorlás sorhajói akár 100-nál is több ágyút hordoztak (többnyire három vagy még több egymás feletti sorban), a XIX. század közepén viszont a technológia fejlődése a tengeri hadviselést is drasztikusan átformálta.

Megjelentek a nagy kaliberű és relatív nagy hatótávolságú hajóágyúk, amelyek robbanólövedékeikkel könnyedén elpusztították a fából készült hajókat, ez ellen terjedni kezdett a fém páncélzat, valamint a folyamatosan, széljárástól függetlenül nagy sebességet biztosító gőzhajtás.

A fémépítés és a géphajtás révén a korábbiaknál is nagyobb hadihajók épültek, azonban ezek mellett megjelent egy új, kisméretű hajótípus, a monitor. Az amerikai MONITOR osztályról elnevezett hajótípus olyan csekély vízkiszorítású hadihajókat takart, amelyek a legnagyobb csatahajókkal azonos kaliberű lövegeket birtokoltak, amelyeket általában párosával egyetlen toronyba építettek, maga a hajótest erősen páncélozott volt és csekély merülése ellenére mélyen ült a vízben.

A monitorokat úgy tervezték, hogy szinte minden potenciális célpontot képesek legyenek elpusztítani, miközben minimális célt mutató, vastag páncélzatú testük ellenállt a becsapódó lövedékeknek, míg a csatahajók elől a part menti sekély vízekbe menekülhettek, aholvá üldözőik nem követhették őket.

A monitorokat az amerika polgárháború alatt és után is fejlesztették: eredetileg kizárólag folyami üzemeltetésre szánták őket, később viszont megjelentek a nagyobb méretű, nyílt óceáni monitorok, amelyek vízkiszorítása is jelentősen nőtt (ezek közé tartozott az ausztrál Cerberus emelt fedélzetű monitor). Az 1898-as spanyol-amerikai háborúban már több mint 4000 tonna vízkiszorítású monitorokat is bevetettek, a típus azonban az 1906-os forradalmi brit DREADNOUGHT osztályú csatahajó megjelenését követően gyakorlatilag eltűnt (visszaszorult a kisebb folyókra), mert az újabb nyílt vízi hadihajók ellen már nem jelentett valódi elrettentő erőt.

Mindezek elenére az első világháború alatt a Brit Birodalom több nagyméretű óceánjáró monitort épített, amelyeket kifejezetten szárazföldi célpontok lövésére terveztek, emellett azonban az Olasz Királyság is megalkotott egy sajátos monitort; a FAÁ DI BRUNO osztályt (az osztály nevét a XIX. századi Francesco Faa di Bruno matematikus papról kapta).


Konstrukció:

A FAÁ DI BRUNO osztály átmenetet képezett egy hagyományos monitor és egy úszó üteg között. Maga az osztály igen rövid, mindössze 55,56 méter hosszú volt, amihez viszont abnormálisan nagy, 27 méteres szélesség társult. Ez az elrendezés károsan hatott a hajó sebeségére, ugyanakkor a hatalmas felület miatt a FAÁ DI BRUNO osztály minimális, mindössze 2,24 méteres merüléssel bírt.

Az alig 2900 tonnás vízkiszroítású hajóosztály a Cannone navale da 381/40 típusú, 381 mm-es olasz csatahajó-ágyúk köré épült, amelyekből kettő került a hajó tornyában: maga a torony a fél évszázaddal korábbi kísérleti tornyos hadihajókhoz hasonlított egyszerű, szögletes kialakításával és az efölé beépített tetőpáncéllal.

A FAÁ DI BRUNO osztály monitorként nem rendelkezett hagyományos másodlagos tüzérséggel, azonban 4 db 76,2 mm-es, valamint 2 db 40 mm-es légvédelmi löveget beépítettek (mindegyiket önálló, nyitott lőállásban). Torpedóvető csöveket nem alkalmaztak.

A monitor minimális méretű felépítménnyel rendelkezett a taton, valamint egy háromlábú állványra telepített parancsnoki híddal, ezért a löveg akár 300 fokos kitéríthetőséggel is rendelkezhetett volna, azonban a hajó méretéhez képest rendkívül nagyméretű lövegek egy oldalsortűz esetén túlságosan megterhelték volna a hajótestet, ezért a vízszintes kilövési szöget mindkét irányban 30-30 fokra korlátozták (a lövegek maximális függőleges kitéríthetősége 15 fok volt).

A FAÁ DI BRUNO osztály monitorok között igen csekélynek számító, maximum 110 mm vastag páncélzattal rendelkezett (a tornyon), de magát a barbettát csak 60 mm-es, a fedélzetet pedig 40 mm-es páncélzat védte. A hajó túlélési képességét úgy növelték, hogy a monitort egy 2,9 méter vasta betonteknővel vették körül.

A monitort 2 db háromszoros expanziójú gőzgép mozgattak, amelyek egyetlen kazánhoz kapcsolódtak és minimális, 465 lóerős összteljesítményt nyújtottak: ezzel a hadihajó próbaútján 3,31 csomós (6,13 km/h-s) végsebességet ért el. A FAÁ DI BRUNO osztály csekély, mindössze 45 fős legénységgel hajózott.


Szolgálatban:

A FAÁ DI BRUNO osztály-t más hadihajókhoz legyártott részegységekből építették: lövegei a FRANCESCO CARACCIOLO csatahajó-osztály harmadik, Cristoforo Colombo nevű egységéből származtak, amelynek építését az Olasz Királyság hadba lépését követően leállították, a monitor gőzgépeit pedig leselejtezett torpedóvető motorcsónakokból szerelték ki, míg a védelmet jobb híján nagy mennyiségű beton felhasználásával növelték.

A FAÁ DI BRUNO osztály egyetlen, névadó tagjának építését 1915. október 10-én kezdték meg és mindössze három hónappal később megtörtént a vízrebocsátása, de csak egy évvel később, 1917. április 1-én állt hadrendbe (A Faá di Bruno lövegeit az Ansaldo-Schneider gyártotta, magát a hajót azonban az Arsenale di Venezia építette).

A Faá di Bruno-val párhuzamosan megkezdődött a kisebb (1452 tonna vízkiszorítású), de ahhoz hasonlóan 2 db 381 mm-es löveget hordozó Alfredo Cappellini hadihajó építése is (utóbbi szintén egy leállított FRANCESCO CARACCIOLO osztályú csatahajó, a negyedik Francesco Morosini lövegeit kapta). A Faá di Bruno-val ellentétben az Alfredo Cappellini nem rendelkezett páncélzattal (ez a hadihajó látható a jobb oldali fotón).

A FAÁ DI BRUNO osztályt az a felismerés hívta életre, hogy az olasz nehézipar korlátozott kapacitása miatt egy csatahajó-osztály építése békeidőben is évekig (akár több mint egy évtizedig) tart, az első világháború alatt azonban óriási pazarlás lenne jelentős erőforrásokat fordítani egy olyan harcjárműre, amely bizonyosan csak a háborút követően készül el.

A csatahajók építésének leállítását követően a már legyártott hajóágyúkból alkották meg a Faá di Bruno-t és az Alfredo Cappellini-t, amelyek ugyan minimális sebességük és csekély páncélzatuk (az Alfredo Cappellini esetében a páncélzat teljes hiánya) miatt kevésbé alkalmasak felszíni hajók elleni harcra, ugyanakkor nagykaliberű lövegeik miatt elrettentő erővel bírnak.

Technikailag a hajó nem volt valódi monitor, ehelyett közelebb állt egy önálló meghajtással rendelkező úszó üteghez, ráadásul lapos, tutajszerű kialakítása miatt nem rendelkezett hagyományos hajóorral és erősebb hullámzásban (a rendkívül alacsony felépítmény miatt) fennállt az elsüllyes veszélye.

A Faá di Bruno az olasz Alfredo Cappellini, valamint a brit LORD CLIVE osztályú Earl of Peterborough és Sir Thomas Picton monitorokkal együtt 1917 augusztusában az osztrák-magyar szárazföldi állásokat lőtte a XI. Isonzói csata alatt, de nem okoztak jelentős veszteségeket. Három hónappal később a Faá di Bruno viharba került és az elsüllyedését megelőzendő a kapitány partra futtatta a hajót.

Ez problémát okozott, ugyanis merüléséhez képest a monitor jelentős vízkiszorítással bírt, ezért a kisméretű olasz torpedónaszádok nem tudták kiszabadítani, a nagyobb hajók viszont mélyebb merülésük miatt képtelenek voltak a közelébe férkőzni, ezért csak egy évvel később, az első világháború végét követően mentették ki (az Alfredo Cappellini ugyanekkor szintén zátonyra futott, de ezt a hajót később lebontották).

A Faá di Bruno-t 1924-ben kivonták a szolgálatból, de nem bontották le, ezért másfél évtizeddel később, a második világháború alatt ismét szolgálatba állíthatták (GM 194 jelzéssel). Ekkorra a hadihajó igen rossz állapotba került, ezért már csak meghajtás nélküli úszó ütegként alkalmazták. A háború alatt a monitort Velencéből Genovába vontatták, ahol partvédelmi feladatot látott el. 1941. február 11-én a brit haditengerészet támadása alatt a hajó tűz alá vette a támadókat, de a harmadik sortűzet követően egy találat megrongálta a Faá di Bruno ágyúit működtető elektromos rendszert, ezért az ágyúk elhallgattak.

A hajó túlélte a támadást, az olasz fegyverletételt követően azonban a németek zsákmányul ejtették, majd átadták a német bábállam, az Olasz Szociális Köztársaság (ismertebb nevén Salói Köztársaság) haditengerészetének. A Faá di Bruno túlélte a második világháborút is, de a németbarát olasz erők a háború végén elsüllyesztették, később pedig lebontották.

A FAÁ DI BRUNO osztály kényszerűségből született, felhasználva a már legyártott nagy kaliberű hajóágyúkat, de már a századfordulóra nyilvánvalóvá vált, hogy a nyílt vízi monitoroknak nincsen jövője, mert a kisszámú löveg nem jelent valódi fenyegetést, miközben a hajó minimális sebessége és csekély tengerállósága miatt csak partközeli üzemeltetésre van lehetőség, ráadásul a jóval olcsóbb nagysebességű motorcsónakok torpedóik révén nagyobb erőt képviselnek. Mindezek miatt az Olasz Királyság a FAÁ DI BRUNO osztály után több monitort már nem épített.


Műszaki adatok:

Név: Faá di Bruno (FAÁ DI BRUNO osztály)

Típus: monitor

Gyártó: Arsenale di Venezia (Velence, Olasz Királyság)

Rendszerbe állítás éve: 1917

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 2900 t

Hossz: 55,6 m

Szélesség: 27,0 m

Merülés: 2,2 m

Hajtómű: 2 db 465 LE-s összteljesítményű gőzgép (háromszoros expanziójú), 1 kazán

Legénység: 45 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 2 db 381 mm-es löveg (Cannone navale da 381/40, kettesével a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 4 db 76,2 mm-es légvédelmi löveg (QF 12-pounder 12 cwt), 2 db 40 mm-es löveg (QF 2-pounder)

Páncélzat:

Toronypáncél: 110 mm

Övvért: 0 mm (2900 mm vastag beton teknő)

Fedélzet páncélzata: 40 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 3,31 csomó (6,13 km/h)

Hatótávolság: ismeretlen tm


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.