ÉMILE BERTIN osztály
„Francia aranycirkáló”
Tervezés:
A francia haditengerészet a XIX. század kezdetén hatalma csúcsán volt, a napóleoni háborúk legfontosabb tengeri ütközete, az elvesztett 1905-ös Trafalgari csata azonban megtörte a francia-spanyol tengeri uralmat és ezt követően Franciaország soha többé nem tudott a britek fölé kerekedni. A súlyos vereség ellenére a kor fa hadihajóit viszonylag rövid idő alatt építették, ezért a továbbra is a világ második legerősebb haditengerészetével rendelkező Franciaország idővel új flottát hozott létre tengerentúli gyarmatai védelmére. Az évszázad közepén a francia III. Napóleon elődeinél is agresszívabb (az ország tengeri haderejére támaszkodó) külpolitikát folytatott, az évszázad másodi felében azonban a britek helyett az egyesített Német Birodalom vált az új elsődleges ellenféllé.
Az 1850-es évektől a hadihajó-fejlesztés forradalmi változáson ment keresztül, ahogy a fatestű, tömör ágyúgolyókat tüzelő vitorlás sorhajókat felváltották a nagy hatótávolságú, robbanó lőszert tüzelő, hátultöltő ágyúkkal felszerelt, vastestű, páncélozott gőzhajók. Franciaország élen járt az új fejlesztésekben (pl.: az 1852-ben hadrendbe állított francia Napóleon sorhajó volt a világ első eleve gőzhajtással tervezett csatahajója, az 1860-as Gloire pedig a világ első még fatestű, de már fémpáncélzatú óceánjáró hadihajója), azonban a gyors fejlődés miatt ezen egységek néhány év alatt elavulttá váltak.
A franciák ekkor több radikális, kísérleti egységet építettek és hajóosztályaik gyakran mindössze egyetlen tagból álltak, ezért általában az azonos méretű kortárs francia hadihajók is eltérő képességekkel rendelkeztek. A századforduló után ráadásul a brit Dreadnought csatahajó egy csapásra elavulttá tette a világ összes nagyméretű hadihajóját, köztük a még éveken át épített francia dreadnought előtti csatahajókat, ezért Franciaország ismét új, a korábbiaknál is nagyobb dreadnoughtok építésére kényszerült, miközben az Amerikai Egyesült Államok, majd a Német Birodalom is nagyobb haditengerészetet fejlesztett.
Mindez azt eredményezte, hogy az első világháború alatt a francia haditengerészet hajóinak nagy részét elavult egységek tették ki, ráadásul az új egységek építése drámai mértékben lelassult, mert a forrásokat a franciák az ország területén zajló szárazföldi harcra csoportosították át, igaz, a németek ellen a britek és amerikaiak harcoltak, ezért a francia flotta gyakorlatilag tétlenségre volt ítélve.
Az első világháború után Franciaország folytatta a nagyméretű hadihajók gyártását, de a háborús veszteségek miatt továbbra is viszonylag alacsony intenzitással. Az új hajók közül elsőként a DUGUAY-TROUIN osztály készült el, 1926-tól; három darab nagy sebességű, 4-4 tornyukban egységenként 8 darab 155 mm-es löveget hordozó, 7400 tonna vízkiszorítású könnyűcirkáló. A DUGUAY-TROUIN osztály után - más nagyhatalmakhoz hasonlóan - Franciaország haditengerészete is a csatahajókra összpontosított, mert a Washingtoni flottaszerződés limitálta az ország által hadrendben tartható hadihajók számát és méretét.
A következő francia könnyűcirkáló így az 1930-ban hadrendbe állított Jeanne d’Arc lett, amely osztálya egyetlen egysége volt, ráadásul a hadihajót a kezdetektől lettős célra használták: elsődleges feladata az oktatás volt, de iskolahajó létére lehetőség volt élvonalbeli egységként történő bevetésére (e hajó elődjénél kisebb, 6400 tonnás vízkiszorítása ellenére 4 tornyában szintén 8 darab 155 mm-es löveget hordozott).
A Jeanne d’Arc mellett a franciák az 1930-as évek elején megépítettek egy másik könnyűcirkálót is: utóbbi az ÉMILE BERTIN osztály nevet kapta. Az osztály névadója a XIX. századi francia Louis-Émile Bertin mérnök volt, a franciaországi Jeune École (francia; ifjú iskola) képviselője (az ezt a tervezési-szemléletet követők úgy vélték, a jövőben a kisméretű, de erős fegyverzetű hadihajók fognak dominálni, mert több ilyen olcsóbb egység még a legnagyobb csatahajókat is képes elsüllyeszteni, azonban az 1900-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy ez az elgondolás téves).
Konstrukció:
Az ÉMILE BERTIN osztály kisebb volt nemcsak a DUGUAY-TROUIN osztálynál, de a Jeanne d’Arc-nál is: 177 méteres hossza ellenére vízkiszorítása csupán 5886 tonna volt (teljes terhelés mellett 6530 tonna). Mivel a franciák a kisebb terhelés ellenére a korábbiaknál nagyobb tűzerőt vártak el az ÉMILE BERTIN osztálytól, a cirkálón - francia hadihajók között elsőként - nem 4 darab kétlöveges tornyot használtak, hanem csak három, de három löveges tornyot (ezáltal a csökkentett toronyszám ellenére az osztály 8 helyett 9 löveget kapott).
Az ÉMILE BERTIN osztály nagyobb számú elsődleges tüzérségét ráadásul már az újabb Canon de 152 mm Modele 1930 lövegek adták, szemben az elődein alkalmazott Canon de 155 mm Modele 1920 egységgel. A 152 mm-es löveg elődjével gyakorlatilag azonos ballisztikai jellemzőkkel rendelkezett, de kettős célú fegyverként a felszíni célpontok mellett már repülőgépek ellen is használhatták (az 1930-as évek második felében több országban épültek hasonló - légvédelmi - cirkálók).
Főtüzérsége mellett az ÉMILE BERTIN osztály 4 darab 50 mm-es légvédelmi löveget kapott két egyedülálló és egy kétcsövű elrendezésben (később áttértek a két darab kétlöveges elrendezésre). A hajó emellett 4 darab kétcsövű 37 mm-es, valamint szintén 4 darab kétcsövű 13,2 mm-es nehézgéppuskával hajózott, amit 6 darab nagyméretű, 550 mm átmérőjű torpedóvető cső és 200 darab akna egészített ki.
Az osztályt erős fegyverzettel és nagy sebességgel tervezték, amelyet csak a védelem kárára lehetett megvalósítani. Az ÉMILE BERTIN osztály minimális védelmet kapott: hagyományos övvérttel egyáltalán nem rendelkezett; páncélzata kizárólag kiskaliberű fegyverek, repeszek és közelben becsapódó lövedékek vízoszlopai ellen védett. Ebből a célból a hajóosztályt parancsnoki hídja 20 mm, fedélzete 25 mm vastag páncél-borítást kapott, amelyeken túl egyedül a lőszerraktár 30 mm-es páncélzata védte a hajót (a cirkálót vízzáró rekeszekkel 14 blokkra osztották).
Az ÉMILE BERTIN osztályt 2 darab Parsons gőzturbina hajtotta, amiket 6 darab Penhoët típusú kazán táplált. Az erőforrások 102000 lóerős összteljesítményt biztosítottak: ezzel a cirkáló-osztály 34 csomós (63 km/h-s) végsebességet ért el, bár más kortárs francia hadihajókhoz hasonlóan a magas sebesség ára a viszonylag alacsony hatótávolság volt. Az ÉMILE BERTIN osztály 711 fős legénységgel rendelkezett, amelyet azonban békeidőben 543 főre csökkentettek.
Szolgálatban:
Az ÉMILE BERTIN egyetlen, névadó tagját az Ateliers et Chantiers de Saint-Nazaire Penhoët hajógyárban kezdték építeni, 1931-ben. A hajó vízrebocsátására két évvel később, 1933-ban került sor. az Émile Bertin-t további két évvel később, 1935. január 28-án állították hadrendbe. Az egységet kettős céllal tervezték: a cirkálóként kisebb hajók elleni harc mellett aknarakásra is használhatták, ezért egyes források aknarakó cirkálóként tüntetik fel, ugyanakkor a hajó megnövelt befogadó-képessége miatt romboló-flottilla zászlóshajójaként is használhatták.
Az Émile Bertin hadrendbe állítása után ilyen minőségében egy 12 rombolóból álló flottilla zászlóshajójaként funkcionált a második világháború kitöréséig. 1939-ben az egységet Toulon-ba vezényelték, amely Franciaország egyik elsődleges hadikikötője volt, de miután a német Harmadik Birodalom megtámadta Lengyelországot, kirobbantva a második világháborút, új - titkos - feladattal bízták meg.
Az Émile Bertin feladta zászlóshajó szerepkörét és ehelyett 57 tonna színaranyat (a lengyel Nemzeti Bank aranykészletét) Libanonba szállította, majd felújításra visszatért Toulon kikötőjébe. 1940 elején felderítést végzett a Kanári-szigetek körüli vizeken; német hajók után kutatva, majd ismét egy francia flottilla zászlóshajójaként a Szövetségesek Norvégiai hadműveletét támogatta, de német repülőgépek megrongálták, ezért újfent visszatért Franciaországba.
Miután a németek 1940 közepén megtámadták Franciaországot és a vereség elkerülhetetlennek látszott, az Émile Bertin új titkos feladatot kapott: a korábbi lengyel aranytartalék után Franciaország arany-tartalékát kellett kimenekítenie. Az első utat a cirkáló sikeresen teljesítette (Brestből a kanadai Halifax kikötőjébe, majd vissza), de második Franciaországi kikötése után az ország kapitulált, ezért a második arany-szállítmányt már nem Kanadába, hanem a Karib-térségben található francia gyarmat Fort-de-France kikötőjébe szállította.
A britek megkísérelték elfogni a konvojt, de az Émile Bertin sikeresen teljesítette küldetését, ezt követően azonban lehetetlen feladatot kapott: útja során hiába sikerült elkerülnie a brit erőket, a kirakodott arany rendkívül értékes célpontot jelentett, amely megszerzésére a britek különítményt kívántak létrehozni. A franciák a helyszínen tartózkodó egyetlen könnyűcirkálóval és néhány más egységgel képtelenek lettek volna megvédeni az aranykészletet, de az Amerikai Egyesült Államok nyomására az Egyesült Királyság letett a támadásról.
Az Émile Bertin 1942 közepéig az aranykészletet őrizte Közép-Amerikában, 1943-ban viszont csatlakozott a Szövetségesekhez. A cirkáló az Amerikai Egyesült Államokba hajózott, ahol modernebb légvédelmi fegyverzet kapott (az 50 mm-es légvédelmi lövegek helyett 90 mm-es egységeket építettek be, majd 20 darab 20 mm-es légvédelmi gépágyút is beépítettek, viszont kiszerelték a torpedóvető csöveket), mielőtt 1944-ben részt vett Dél-Franciaország megszállásában, később pedig német kézen lévő olasz területeket lőtt (az egység a háború végső szakaszában már nem vett részt).
A második világháború után az Émile Bertin tovább szolgált a francia haditengerészetben; 1946-tól Indokínába hajózott, ahol ismét egy flottilla zászlóshajójaként alkalmazták, majd 1951-ig iskolahajóként működött, de ekkor kivonták a hadrendből és 1959-ben elbontották.
Az ÉMILE BERTIN osztályt a franciák megfelelő egységnek tartották; háromlöveges tornyai beváltak, azonban a könnyűcirkáló légvédelme elégtelen volt. E hajóosztály ugyan csak egyetlen egységből állt, de a későbbi LA GALISSONNIÉRE osztályú cirkálók prototípusaként funkcionált (utóbbi hadihajók kissé nagyobb vzkiszorítás mellett azonos fegyverzettel rendelkeztek).
Műszaki adatok:
Név: Émile Bertin (ÉMILE BERTIN osztály)
Típus: könnyűcirkáló
Gyártó: Ateliers et Chantiers de Penhoët (Saint-Nazaire, Franciaország)
Rendszerbe állítás éve: 1935
Fizikai jellemzők:
Vízkiszorítás: 5886 t (teljes terhelés mellett 6530 t)
Hossz: 177,00 m
Szélesség: 15,84 m
Merülés: 5,44 m
Hajtómű: 2 db 102000 LE-s összteljesítményű gőzturbina (Parsons), 6 kazán (Penhoët)
Legénység: 711 fő
Fegyverzet:
Elsődleges fegyverzet: 9 db 152 mm-es löveg (Canon de 152 mm Modele 1930, hármasával a 2 első és 1 a hátsó tornyokban)
Kiegészítő fegyverzet: 4 db 90 mm-es löveg (Canon de 90 mm Modele 1926, légvédelmi), 8 db 47 mm-es löveg (légvédelmi), 8 db 13,2 mm-es nehézgéppuska (légvédelmi), 6 db 550 mm-es torpedóvető cső
Páncélzat:
Toronypáncél: 0 mm
Övvért: 0 mm
Fedélzet páncélzata: 25 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 34 csomó (63 km/h)
Hatótávolság: 6000 tm (11000 km 15 csomós - 28 km/h-s - sebesség mellett)