DREADNOUGHT osztály
„Tűzerő és mozgékonyság a századfordulón”
Tervezés:
A többi haderőnemhez hasonlóan a haditengerészetek fejlődése is periodikus: hosszabb időn keresztül a meglévő technológiát fejlesztik, amíg egy radikálisan új járműtípus vagy taktika meg nem jelenik. Ezen fejlődési sor egyik legjelentősebb váltását a lőpornak és magának az ágyúknak a megjelenése jelentette: ezt követően a tengeri ütközetek már nem csupán a hajók fedélzetén vívott, a szárazföldihez hasonló közelharcot jelentették.
Ezen periódus egyik csúcsát a sorhajók képezték, amelyre jó példa az 1765-ben vízre bocsátott HMS Victory-t, Horatio Nelson-nak, a brit haditengerészet admirálisának vezérhajója, amellyel az 1805-ös Trafalgari csatában legyőzte Napóleon flottáját. A Victory tipikus sorhajó volt: 3 ütegfedélzeten 102 löveggel rendelkezett, a 2162 tonnás fa vitorláshajó végsebessége 9 csomó volt.
A korabeli sorhajókon tucatnyi különböző kaliberű löveget használtak: az alsó szinteken akár 210 mm-eseket is (ezek 32 kg-os vasgolyókat lőttek ki), fentebb 180, 160, 130 mm-eseket, a fedélzeten pedig 20 mm-es muskéták (rombolópuskák) is helyet kaptak. A fejlődés azonban nem állt meg, sőt, az elkövetkező mintegy 100 évben a hadihajók rendkívüli mértékű átalakuláson mentek keresztül.
Széles körben elterjedt a géphajtás, amely nagyobb sebességet és a széltől való függetlenséget jelentette. A fát fokozatosan leváltották a fémek, megjelent a páncélzat, de az ágyúk is átalakultak: a kőgolyókat robbanó lőszer váltotta fel, az ágyúk hatótávolsága és rombolóereje nagymértékben nőtt.
A tűzerő ugrásszerű növekedésével szükségtelenné vált az óriási mennyiségű fegyverzet: a korábban akár 130, különféle kaliberű ágyút három kategória váltotta fel: a könnyű-, közepes- és nehéztüzérség (utóbbit jellemzően 4-6 löveg alkotta, egyedül, majd kettesével tornyokba rendezve).
A további fejlődés hatására a harcérintkezés távolsága is megnőtt, ám ez egyben egy új problémát is felvetett: a tűzhelyesbítését. Ezt a tüzérségi megfigyelők évszázadok óta a becsapódó lövedékek alapján végezték, csakhogy ez a hatótáv növekedésével ellehetetlenült, mert a megfigyelők már nem tudták megkülönböztetni a látóhatáron becsapódó közepes és nehéz lövegek találatait.
Erre az egyre komolyabb problémára adott egyik lehetséges válasz a többek között az olasz Vittorio Cuniberti tengerészeti hadmérnök által felvetett all gun battleship (csak nagyméretű löveggel felszerelt csatahajó) ideája volt: egy olyan hadihajóé, amelynél a fegyverzet nagy részét a korábbiaknál nagyobb számú, azonos kaliberű nehéz löveg adja.
Cuniberti terveit az olaszok nem fogadták el, de engedélyezték a publikálását, ezért az 1902-ben megjelent a Jane’s Fighting Ships folyóiratban („Ideális hajó a brit hadiflotta számára” címmel). Amikor a már évszázadok óta a világ legnagyobb haditengerészetével rendelkező Brit Birodalomban az admiralitásának első lordjának Jacky Fisher-t nevezték ki, létrehozott egy bizottságot, amely a különböző páncéltornyok hatékonyságát vizsgálta.
E munkacsoport továbbfejlesztette Cuniberti ötletét, megalkotva egy merőben új hadihajó-típus, a csatacirkáló első példányát - e harcjármű optimistán a Dreadnought (angol; ~ ne félj semmitől) nevet kapta.
Konstrukció:
A Dreadnought és a róla elnevezett hajóosztály forradalmi jelentőségű volt és minden téren komoly előrelépést jelentett (a csatacirkáló formáját a haslari hajómodell-medencében kísérletezték ki). A hajó alakja a tornyok elhelyezése miatt (ld. lentebb) a megszokottnál szélesebb volt, ezáltal javult az óceánállóság, valamint a típust úgy tervezték, hogy orra döfőorrnak tűnjön (ez csak elrettentésül szolgált, viszont a magas front tovább növelte a tengerállóságot, a hagyma alakú orr pedig áramvonalasabbá tette a hajót).
A DREADNOUGHT osztály tüzérsége merészen újító volt. Újítása abban állt, hogy a hajó közepes tüzérséggel egyáltalán nem rendelkezett, nehéztüzérségét viszont 10 db 305 mm-es löveg alkotta (tornyonként két löveg).
Ez egyrészt megoldotta a tűzhelyesbítést (mivel az azonos kaliberű lövegek ballisztikai jellemzői megegyeztek) és egyben az utánpótlás is lényegesen egyszerűbbé vált - természetesen a fő előny a korábbiaknál jóval nagyobb tűzerő jelentette.
A tornyok közül egy a felépítmény elé, egy-egy annak bal-, illetve jobb-oldalára, kettő pedig mögé került. Ez az elrendezés biztosította, hogy előre, illetve hátra minden esetben legalább 6 löveg, egyéb irányokba 8 löveg tüzelhessen.
A főtüzérség mellett a DREADNOUGHT osztály további 24 db 76 mm-es löveget hordozott (ezek közül több már légvédelmi lövegként is alkalmazható volt), valamint 5 db 457 mm-es torpedót.
A Dreadnought rendkívüli fegyverzetét és sebességét természetesen csak a páncélzat rovására lehetett elérni. Csatacirkálóként az osztály páncélzata felülmúlta a cirkálókon alkalmazottat: a hajó oldalán végignyúló páncélzat a végeken 64, a középső szekción 279 mm-es volt, a tornyokat 280 mm-nyi páncélzat védte.
A Dreadnought meghajtása is újszerű volt. A Babcock & Wilcox kazánok még hagyományosan széntüzelésűek voltak, de a fűtésre már olajtüzelésű kazánokat használtak. Ekkora méretű hajón újdonságot jelentett, hogy a kazánok 4 db Parsons gőzturbinát forgattak, amelyek 4 hajócsavaron keresztül mozgatták a hajót.
A 23000 lóerőt meghaladó összteljesítményű erőforrások a korabeli csatahajókénál 3 csomóval nagyobb, 21 csomós (39 km/h-s) végsebességet tettek lehetővé - annak ellenére, hogy maximális terhelés mellett a hajó vízkiszorítása elérte a 21845 tonnát.
Szolgálatban:
A Dreadnought nem csupán egy radikálisan új hajótípus volt: a korábbiaknál gazdaságosabbra tervezték és rekordidő alatt elkészült. Fisher minden befolyását latba vetette az építés felgyorsítása érdekében: ennek következtében mindössze egy évvel és egyetlen nappal a gerincfektetést követően már meg is történt a Dreadnought vízre bocsátása.
Különleges jellemzői miatt a csatacirkáló minden korabeli csatahajónál lényegesen gyorsabb volt, az azonos sebességű hajóosztályokat pedig tűzerőben múlta felül. Az új típusnak voltak ellenzői is, akik azzal érveltek, hogy egy-egy egység építésekor túl sok nyersanyagot (elsősorban különösen nagy kaliberű lövegeket) használnak fel (a megszokott több mint kétszeresét), ezért egy-egy ilyen hajó elvesztése komolyabb megterhelést jelent.
Az új hajó, a HMS Dreadnought azonban fennen hirdette a Brit Birodalom fölényét a világ többi haditengerészetével szemben. Hatása olyan mértékű volt, hogy a korábbi hajókat „pre-dreadnought”-nak (dreadnought előttinek) minősítették és a brit hajó megjelenését követően ilyenek már csak elvétve épültek.
A világ összes nagy haditengerészete dreadnought-ok építésébe kezdett, ám az első ilyen külföldi hajó, a német SMS Westfalen csak 1909-ben készült el. A Dreadnought elsősorban Németország ellen készült, de a német haditengerészet felvette a kesztyűt, ezért az angolok újabb, tökéletesített hadihajókat terveztek.
Magából a DREADNOUGHT osztályból mindössze egyetlen példány épült, aminek egyik oka a feltárt hibák voltak. Mivel a Dreadnought a tervezettnél nehezebb lett, a páncélöv víz alá került és az is komoly problémát jelentett, hogy az előárboc az első kémény mögé került, ezáltal a forró levegő és füst gyakorlatilag ellehetetlenítette a tüzérségi megfigyelők munkáját.
A problémák ellenére nyilvánvalóvá vált, hogy a Dreadnought a jövő útja (e hajókategória három és fél évtizeden át a nagy haditengerészetek gerincét alkotta), ezért a Brit Birodalom újabb, fejlesztett egységeket rendelt: a BELLEROPHON osztályt. Az osztály tagjai, a Bellerophon, a Superb és a Temeraine nagyon hasonlítottak elődjükre és hajtóműveik teljesen azonosak voltak a Dreadnought-éval, viszont a kisebb változtatások mellett áthelyezték az előárbocot, megnövelték a páncélzat vastagságát, a 75 mm-es lövegeket pedig 100 mm-esre cserélték.
Magának a Dreadnought-nak az életútja jobbára eseménytelenül telt. A gyors fejlődés következtében a típus hamar elavult, ezért bár a második világháború kezdetén a 4. csatahajóraj zászlóshajójának nevezték ki, e tisztséget hamarosan a (szintén dreadnought típusú) HMS Benbow vette át.
A HMS Dreanought ezt követően partvédelmi feladatokat látott el: itt (a világon egyedülálló módon) csatahajóként 1915. március 18-án elsüllyesztett egy tengeralattjárót (a német U29-et).
A hajót 1918-ban még besorozták a Nagy Flottába, de 4 évvel később döntés született az elhasználódott readnought selejtezéséről, amit 1923-ban le is bontottak (ekkor a tengereket már a KING GEORGE V osztályú szuper-dreadnought-ok uralták).
Műszaki adatok:
Név: HMS Dreadnought
Típus: dreadnought (csatacirkáló)
Gyártó: Portsmouth Royal Dockyard
Rendszerbe állítás éve: 1906
Fizikai jellemzők:
Vízkiszorítás: 18110 t (max.: 21845 t)
Hossz: 160,6 m
Szélesség: 25,0 m
Merülés: 8 m
Hajtómű: 4 db 23000 Le-s összteljesítményű gőzturbina (Parsons), 18 db kazán (Babcock)
Legénység: 773 fő
Fegyverzet:
Elsődleges fegyverzet: 10 db 305 mm-es löveg (BL 12 inch Gun Mark X, L/45, párosával 5 toronyban)
Kiegészítő fegyverzet: 24 db 75 mm-es löveg (12-pdr 18 cwt Mark I, L/50, ebből 2 db légvédelmi), 5 db 457 mm-es torpedó)
Teljesítmények:
Végsebesség: 21 csomó (39 km/h)
Hatótávolság: 6620 tmf (12247 km) - 10 csomós sebesség mellett