DIDO osztály

„Csatahajónyi légvédelem egy könnyűcirkálón”


Tervezés:

A XIX. század kezdetére a Brit Birodalom az óceánok gyakorlatilag korlátlan urává vált, mert a hatalmas gyarmatbirodalmat fenntartó ország haditengerészete erősebb volt, mint a második és harmadik legerősebb haditengerészete együttvéve.

Az 1850-es évektől a tengeri hadviselés alapjaiban alakult át, ahogy az új technológiákat, köztük a nagy teljesítményű ágyúkat, robbanó lövedékeket, fémpáncélzatú hajótestet és gőzgéppel történő meghajtást használó új hajóosztályok elavulttá tették a fatestű vitorlás sorhajókat. Ezen fejlesztések reményt adtak a nagyhatalmaknak: korábban a Brit Birodalom tengeri haderejét nem sikerült felülmúlni, mert az angolok új egységeik mellett a nagyszámú, korábban megépített hajóikra is támaszkodhattak, teljesen új csatahajókkal azonban ők sem rendelkeztek.

Ezt a britek is felismerték és igyekeztek a külföldieknél nemcsak erősebb, de nagyobb számú csatahajót, cirkálót és rombolót gyártani, megtartva az elsőségüket, azonban a tűzerő, védelem és mozgékonyság terén elért újabb és újabb áttörések miatt a hadrendben álló hajók néhány év alatt (sok esetben már a sólyán) elavulttá váltak, folyamatos innovációra kényszerítve az angolokat.

A Brit Birodalom az erős francia, majd német, amerikai, japán és olasz konkurencia ellenére még a századfordulón is a világ legnagyobb haditengerészetének számított és mások mellett az 1906-os Dreadnought csatahajójuk olyan komoly előrelépést jelentett, hogy a típus egy csapásre elavulttá tette a világ összes addigi nagyméretű hadihajóját.

Az első világháború előtt a néhány évtizeddel korábban létrejött Német Birodalom rendkívüli hadihajó-fejlesztési programmal igyekezett utolérni a britek erejét, az angolok azonban ezt sikeresen megakadályozták, ráadásul az első világháború alatt korábbi elsődleges ellenfelük, a jelentős saját haditengerészettel rendelkező franciák is az oldalukon harcoltak.

Az első világháborút a britek ugyan a győztesek oldalán fejezték be, de az anyaország rendkívüli mértékben eladósodott, ráadásul - azért, hogy megakadályozzanak egy újabb hatalmas költségű, potenciálisan háborúba torkolló tengeri fegyverkezi versenyt - az 1920-as évek elején a többi nagyhatalommal együtt a britek is aláírták a Washingtoni flottaegyezményt.

A későbbiekben további szerződésekkel megerősített egyezmény korlátozta a megépíthető hadihajók számát és méretét, amely az angolok pénzügyi helyzetével együtt jelentős leépítéseket eredményezett. Az Egyesült Királyság mindezek ellenére mindenáron igyekezett megőrizni vezető szerepét, ez azonban azt eredményezte, hogy a csatahajók kerültek előtérbe, háttérbe szorítva a kisebb, de sok esetben igen hatékony cirkálókat.

A britek utolsó első világháborús cirkáló osztálya a 4200 tonna vízkiszorítású ”C” osztály volt (az osztály mind a 28 tagja ”C” betűvel kezdődő nevet kapott), az első világháború tapasztalatai alapján épített, 1918-tól hadrendbe állított, 4900 tonnás ”D” osztályból viszont már csak 8 egységet gyártottak (a fennmaradó 4 egységre szóló megrendelést a háború vége miatt törölték) és ezt követően ideiglenesen jóformán leállt a brit cirkáló-gyártást.

A következő angol cirkálók a mindössze 2 darab, de már 7600 tonnás ”E” osztály tagjai voltak (Emerald és Enterprise) 1926-tól, mielőtt 1931-től újra növekedésnek indult a brit haditengerészet a 8 egységből álló LEANDER osztállyal (utóbbi szakított a korábbi hagyományokkal és az egységek neveit az addigi betűk helyett ókori görög és római mitológiai alakok adták).

Az 1930-as évek közepén Németország a náci párt hatalomra kerülését követően rendkívül gyors ütemű fegyverkezésbe kezdett, amely ellensúlyozására a britek további csatahajókat és cirkálókat építettek: 10 darab, több mint 11000 tonnás TOWN osztályú cirkálót, de folytatták a 4-5000 tonnás könnyűcirkálók építését is az ARETHUSA osztály képében.

Az ARETHUSA osztály már a következő háborúra történő felkészülés alatt született, akárcsak az ezt követő DIDO osztály (utóbbi hajóosztály tagjainak neveit kezdetben szintén ókori görög és római mitológiai alakokról kölcsönözték; az osztály névadó egységét a római mitológiában szereplő karthágói királynőről kapta).


Konstrukció:

Az 1930-as évek folyamán gyártott brit könnyűcirkálók közül a LEANDER osztály több mint 7000 tonnás vízkiszorítása ellenére 4 darab 6 hüvelykes (152 mm-es) löveggel rendelkezett, míg az ezt követő, kisebb ARETHUSA osztály lényegesen kisebb vízkiszorítása ellenére 6 darab 6 hüvelykes löveggel.

Az évtized közepén, a következő brit cirkáló-osztály megalkotásakor a britek több elrendezést papírra vetettek, amely közül az utolsó egy 10 darab 6 hüvelykes löveggel, másodlagos fegyverzet nélkül tervezett hajótípust vázolt fel. A DIDO osztály 5700 tonnás vízkiszorítása mellett ez megoldhatatlan feladatot jelentett, de a tervezők nem a lövegek számát csökkentették, hanem azok kaliberét (áttételesen tömegé), átvéve az új fejlesztésű, a KING GEORGE V osztályú csatahajók másodlagos fegyverzetének fejlesztett 5,25 hüvelykes (133 mm-es) lövegeket.

A DIDO osztály összesen 5 toronnyal rendelkezett, bennük a két-két 5,25 hüvelykes löveggel, amelyeket eleve kettős célra terveztek a legnagyobb kaliberű felszíni lövegként, amelynek egyesített, 36 kg-os lőszerét még kézzel tölthették, ezáltal kellően magas tűzgyorsasággal rendelkezett a repülőgépek elleni harchoz.

A könnyűcirkálókon szokatlanul nagyszámú fegyverzet miatt a hajó frontrészébe lépcsőzetesen három, a tatra szintén lépcsőzetesen további kettő tornyot telepítettek. A DIDO osztály nem rendelkezett hagyományos másodlagos fegyverzettel (ezt a feladatot is a 133 mm-es lövegek látták el).

A cirkálók repülőgépek ellen is használható főfegyverzete mellett a DIDO osztályt felszerelték kifejezetten légvédelmi fegyverzettel is, két további torony képében, amelyek 4-4 darab 40 mm-es QF 2-pounder (hangjáról „pom-pom” néven is ismert) gépágyút takartak. Emellett a hajóosztály további 8 darab 12,7 mm-es Vickers nehézgéppuskát is hordozott (szintén 2 darab, egyenként négycsöves egységben), valamint mindkét oldalon 3-3 darab 533 mm-es torpedót.

A könnyűcirkálók viszonylag nagy tűzerejű és gyors egységek voltak, amelyet a páncélzat alacsonyan tartásával értek el. A DIDO osztály övvértje mindössze 3 hüvelyk (76 mm) vastag volt, amelyet kiegészítendő a hajók lőszerraktárát 2 hüvelykes (51 mm-nyi) páncéllal burkolták, valamint a vízzáró rekeszek további 1 hüvelyk (25 mm) vastag acél páncélzatot takartak. Ezen kívül a DIDO osztály szintén 1 hüvelyk vastag páncél-fedélzetet kapott, más típusú (például torpedók elleni) védelemmel azonban nem szerelték fel.

A hajóosztályt 4 darab Admirality típusú kazán segítségével 4 darab Parsons gőzturbina hajtotta, amelyek 62000 lóerős összeteljesítménnyel rendelkeztek: ez 32,25 csomós (59,73 km/h-s) végsebességet szavatolt a DIDO osztálynak, amely első tagját 480 fős legénység szolgálta ki, ezt azonban a későbbi alosztályon megnövelték.


Szolgálatban:

A DIDO osztály már közvetlenül a második világháború előtti periódusban készült: építésüket 1937 közepén kezdték meg. Az 1930-as évek végére az Egyesült Királyság sokat vesztett erejéből, azonban továbbra is kulcsfontosságúnak tartották haditengerészetüket, amelyre hatalmas összegeket áldoztak. A DIDO osztály összesen 16 egységből állt és jellemző volt a britekre, hogy még a fegyverkezési verseny legaktívabb (csatahajókra koncentráló) periódusában is párhuzamosan féltucatnyi ilyen cirkálót gyártottak. A 16 egységet összesen 9 hajógyárban gyártották, amelyek a következők voltak: Alex Stephens, Cammell Laird, Chatham, Fairfields, Harland and Wolff, Hawthorn Leslie, Portsmouth, Scotts és Vickers-Armstrongs.

Elsőként a Bonaventure gerincfektetése történt meg, 1937. augusztus 30-án, az egységet 1939-ben bocsátották vízre és szintén elsőként, 1940. május 24-én állt szolgálatba; az osztály többi tagját 1937-39 folyamán kezdték építeni és 1940-44 között álltak hadrendbe.

A második világháború kitörése miatt a fejlett, de ezért rendkívül drága és lassan készített löveg problémát okozott (a három különböző hajóosztály és egy tengeralattjáró által használt lövegből mindösszesen 267 példány épült, kizárólag kétcsövű konfigurációban), ezért az a döntés született, hogy a 133 mm-es lövegek számát 10-ről 8-ra csökkentik, egyben elhagyják az 5. tornyot.

Később a Dido-t felszerelték az 5. toronnyal, az osztály többi tagját azonban nem, viszont utóbbiakon egy 4 hüvelykes (102 mm-es) löveget helyzetek el, amelyet kifejezetten világító lövedékek tüzelésére szántak.

A DIDO osztályon belül az utolsó 5 egység a BELLONA alosztályhoz tartozott: ezeken eleve csak 8 darab, de már a radar-irányzású 133 mm-es löveget használtak, valamint tovább növelték a légvédelmi fegyverzet számát (a kihasználhatatlan 12,7 mm-es nehézgéppuskákat elhagyták, helyüket 12 darab 20 mm-es Oerlikon gépágyú vette át, valamint a 40 mm-es gépágyúk számát 8-ról 12-re növelték), egyes egységek azonban ettől eltérő fegyverzetet kaptak.

A DIDO osztály tagjait eleve konvoj-kíséretre szánták kettős célú (rombolók és repülőgépek) elleni könnyűcirkálókként: ilyen minőségükben rendkívül aktív szolgálatban volt részük a Földközi-tengeren az olaszok-, valamint a Csendes-óceánon a japánok ellen, de emellett részt vettek sarkköri küldetéseken is.

A 16 megépült egység közül 5; a Bonaventure, Charybdis, Hermione és Naiad, valamint a BELLONA alosztályból a Spartan tengeralattjáró torpedóitól elsüllyedt, valamint a Scylla aknára futott és bár képes volt önerőből hazatérni, sérülése olyan súlyosnak bizonyult, hogy javítás helyett kivonták a hadrendből.

A DIDO osztály megjelenése jelentős előrelépést jelentett a brit cirkálók között: a 133 mm-es lövegek ereje és hatótávolsága nem maradt el jelentősen a nagyobb 152 mm-es lövegeknél, azonban annál lényegesen nagyobb tűzgyorsasággal rendelkezett, ráadásul teljes fegyverzetét repülőgépek ellen is használhatták, ezért sok esetben légvédelmi cirkálóként hivatkoznak rá.

A brit könnyűcirkáló nagyszámú ellenséges repülőgépet semmisített meg és nagyságrendileg többet sikeresen visszatartott, köszönhetően fegyverzetének, lévén a hajóosztály egyetlen testben egyesítette a hatékony könnyű-, közepes- és nehéz légvédelmi lövegeket.

Jelentős légvédelmük miatt a hajóosztály második világháborút túlélő egységei modernizálva az 1950-es évekig hadrendben maradtak az Egyesült Királyságban, amely 3 egységet Új-Zéland, egyet pedig Pakisztán számára értékesített: az új-zélandiak az 1960-as évek közepéig használták a DIDO osztályt, míg a pakisztániak csak 1985-ben selejtezték le a Babur-t (ex-Diadem-et).


Műszaki adatok:

Név: Dido (DIDO osztály)

Típus: könnyű (légvédelmi) cirkáló

Gyártó: Cammell Laird(Birkenhead, Egyesült Királyság)

Rendszerbe állítás éve: 1940

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 5700 t (teljes terhelés mellett 6960 t)

Hossz: 156,0 m

Szélesség: 15,4 m

Merülés: 4,3 m

Hajtómű: 4 db 62000 LE-s összteljesítményű gőzturbina (Parsons), 4 kazán (Admiralty)

Legénység: 480 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 8 db 133 mm-es löveg (QF 5.25-inch Mark I, 2-2 a tornyokban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 102 mm-es löveg (QF 4 inch Mk V, világító lövedék tüzelésére), 12 db 40 mm-es gépágyú (QF 2 pounder, légvédelmi), 8 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (légvédelmi), 6 db 533 mm-es torpedóvető cső

Páncélzat:

Toronypáncél: ismeretlen mm

Övvért: 76 mm

Fedélzet páncélzata: 25 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 32,25 csomó (59,73 km/h)

Hatótávolság: 4240 tm (7850 km - 16 csomós - 30 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2021 | Minden jog fenntartva.