BRENNUS osztály

„Az új ötletek súlya”


Tervezés:

Mérete, elhelyezkedése és gazdasági ereje révén Franciaország a kezdetektől jelentős tengeri haderővel rendelkezett (a francia haditengerészet, a Marine Nationale elődjét Armand Jean du Plessis de Richelieu - közismert nevén Richelieu bíboros - alapította 1624-ben). A részben a gyarmatbirodalom fenntartására szolgáló flotta több esetben súlyos vereséget szenvedett, de ennek (és a XVIII. századi turbulens francia belpolitika, köztük a nemesekből álló tiszti kart megtizedelő francia forradalom) ellenére újra és újra sikerült visszaállítani a haditengerészet erejét.

A napóleoni háborúkban elszenvedett megsemmisítő vereség (az 1805-ös Trafalgari csata) után viszont a francia haditengerészet évtizedekre a partközeli vizekbe szorult vissza és kisebb hadihajókra (valamint állami felhatalmazású kalózkodásra) koncentrált, mivel a Brit Birodalom hatalmas hadiflottája ellen nem remélhetett győzelmet.

A XIX. század második felében azonban az új fegyverek, páncélzatok és a gőzhajtás megjelenése miatt a korábbi hadihajók (még a legnagyobb, három-négy ütegfedélzetes vitorlás sorhajók is) elavulttá váltak, ezért megszűnt a britek addig behozhatatlan előnye. Ezt felismerve a franciák azonnal új, egyre nagyobb méretű hadihajók építésébe kezdtek (elsőként a Gloire készült el 1960-ban, amely a világ első vas páncélzatú óceánjáró hadihajója volt).

Ez a kísérletezés kora volt, ahol Franciaország több elsőséget elért (a GLOIRE osztály mellett az 1863-as Plongeur volt a világ első mechanikus meghajtású tengeralattjárója, az 1876-os Reduotable pedig az első acéltestű hadihajó), ennek ellenére a Brit Birodalom fejlettebb hajóépítő ipara révén ismét előnyre tett szert. Ezek ellen a franciák egyre nagyobb hajókat építettek (utolsóként a MARCEAU osztályt rendelték meg, 1880-ban), ám ezek továbbra is az angol konkurenciánál gyengébb jellemzőkkel rendelkeztek.

A MARCEAU osztály után Franciaországban 1981-ben megrendelték a kismértékben továbbfejlesztett CHARLES MARTEL osztály két tagját (a Charles Martel-t és a Brennus-t), ám 1885-ig ezek építése igen lassú ütemben folyt. Az építést egy új irányzat megjelenése is hátráltatta. A Jeune École (francia; ifjú iskola) hívei úgy gondolták, hogy az új fegyverek (köztük a francia Henri-Joseph Paixhans által feltalált modern robbanó lövedék, valamint a torpedó) elavulttá tették a nagyméretű hadihajókat, amelyekből rendkívül magas áruk miatt korábban is csak keveset építhettek.

Megoldásként a pazarlásnak vélt nagyméretű hadihajó-osztályok fejlesztésének leállítását követelték, hogy ezek helyett nagyszámú olcsó, kisméretű torpedónaszádot, cirkálót és monitort, később pedig tengeralattjárókat gyárthassanak, amelyek nagy kaliberű, robbanó lövedéket tüzelő lövegeikkel, valamint torpedóikkal megsemmisíthetik a legnagyobb ellenséges hajókat is.

További érvként hozták fel, hogy bár Franciaország stabilan a világ második legnagyobb haditengerészetével rendelkezett, az első Brit Birodalmat képtelenek voltak beérni annak lényegesen nagyobb csatahajó-építő ipara miatt - a sok kis naszáddal viszont (elméletben) még a legnagyobb hadihajó is leküzdhető.

1886-ban Hyacinthe Laurent Théophile Aube admirálist nevezték ki a francia flotta élére, aki a Jeune École követőjeként azonnali hatállyal leállíttatta az összes francia nagyméretű hadihajó építését, köztük a tervezett CHARLES MARTEL osztályét is. Aube mindössze egyetlen évig maradt a poszton, utóda, az 1887-ben kinevezett Édouard Barbey azonban nem osztotta a nézeteit és engedélyezte a leállított egységek, köztük a CHARLES MARTEL osztályba tartozó Brennus építésének folytatását, amelyet végül áttervezett formában, 1888-ban rendeltek meg, létrehozva a BRENNUS osztályt. Az osztály nevét az i.e. IV. században élt gall törzsfőről kapta, aki az Alliai csatában legyőzte a római erőket és nyolc évszázad után elsőként fosztotta ki Rómát).


Konstrukció:

A végleges BRENNUS osztály új fejezetet nyitott a francia hadihajó-fejlesztésben, ezért - szakítva a korábbi francia páncélozott toronyhajókkal - ezt az osztályt tekintik az első modern értelemben vett francia csatahajónak. A BRENNUS osztály hossza 114,46 méter volt, felülmúlva a korábbi - 101,6 méteres - MARCEAU osztályt (a vízkiszorítás szintén nőtt, teljes terhelés mellett 10850 tonnáról 11370 tonnára).

A BRENNUS osztály elsődleges tüzérségét már nem a hajón elosztva, körben helyezték el, hanem az első és a hátsó tornyokba összpontosítva, ezáltal oldalsortűz esetén az összes löveget használhatták. Az osztály főtüzérségét szokatlan módon páratlan számú (3 db) új fejlesztésű, 340 mm-es Canon de 340 mm Modéle 1887 löveg alkotta, amelyek közül kettő az első, egy pedig a hátsó főtoronyba került.

A többi dreadnought-előtti csatahajóhoz hasonlóan a BRENNUS osztály fegyverzete is igen vegyes képet mutatott. A 340 mm-es lövegek mellett az osztály 10 db - szintén új fejlesztésű - 164,7 mm-es löveggel rendelkezett: ezek közül 4 db tornyokban kapott helyet (2-2 előre-oldalra, illetve hátra-oldalra tüzelő elrendezésben), míg a további hat löveg ezek alá, kazamatákba került (2-2 első, oldalsó, illetve hátsó kilövési szöggel.

Kisebb hajók ellen a BRENNUS osztály 14 db 47 mm-es, valamint további 14 db 37 mm-es Hotchkiss gyorstüzelő löveget hordozott (utóbbiak közül 6 db ötcsövű változatot takart); a 37 mm-es lövegeket vegyesen helyezték el a felépítmény, ezen belül is a parancsnoki híd felett és az árbocokon. Előrelátó módon a hajót már nem szerelték fel kossal, ehelyett az ellenséges csatahajók elleni közelharcra a BRENNUS osztályt 4 db 450 mm-es fedélzetre telepített, oldalra néző torpedóvető-csővel látták el (a korai torpedók hatótávolsága csekély, 1 km alatti volt, ezért részben a kosolás megakadályozására szánták).

A BRENNUS osztály a védelmi képességeit tekintve is felülmúlta elődeit. Az addig használt két, eltérő tulajdonságú acél összeerősítésével létrehozott ún. compound páncélzat helyett már homogén nikkel-acél páncélzatot használtak. Szintén újdonságot jelentett a főtüzérség (az addigi nyitott barbetták helyett) zárt toronyba telepítése, amelyek vastagsága 405-455 mm között mozgott (korai toronyként ez gyakorlatilag egy magas oldalfalú barbetta volt, amelynek tetőpáncélja csak 80 mm-t tett ki).

A csatahajó övvértje 250-400 mm vastags volt, a nagyméretű felépítményt helytől függően 200-300 mm vastag nikkel-acél védte, míg a parancsnoki híd páncélzata 120 mm, a kazamatáké 100 mm, a páncél-fedélzet vastagsága pedig 60 mm volt. A külső páncélzat mellett a BRENNUS osztály 18 db vízzáró rekesszel és kettős fenékkel rendelkezett az ellenséges torpedó- és víz alatti lövedék-találatok ellen.

A hajó meghajtását a korábbiakhoz hasonlóan 2 db háromszoros expanziójú gőzgéppel oldották meg, amelyek külön hajócsavart hajtottak meg, viszont újdonságot jelentett a 32 db Belleville típusú vízcsöves kazán - ezekkel a BENNUS osztály 12500 lóerős teljesítményre volt képes, ami a megnövelt vízkiszorítás ellenére 17 csomós (31 km/h-s) sebességet tett lehetővé (próbaútján a hajó 17,1 csomós sebességet ért el).

A BRENNUS osztály gőzgépei mellett 4 db robbanómotort is hordozott, amelyek 1-1 dinamón keresztül elektromos áramot biztosítottak (ezeket kizárólag másodlagos feladatokra, köztük belső világításra, a vízszivattyúk meghajtására és a keresőfényszórókhoz használták). A csatahajó legénységét 667 fő alkotta.


Szolgálatban:

A BRENNUS osztály építését 1889-ben kezdték meg, 1891-ben bocsátották vízre és 1993-ban állt szolgálatba (Franciaországban megszokott módon az osztályt mindössze egyetlen egy egység alkotta) - a hajó építése relatív gyorsan haladt, annak ellenére, hogy első lépésként elbontották a korábban megépített gerincet.

A Brennus az összes korábbi francia hadihajót felülmúlta, ennek ellenére (hasonlóan más országok első csatahajóihoz) nem vált sikeressé, amelyet több tényező együttese okozott. Ezek közül a legfontosabb a korabeli nagyméretű francia hadihajókra jellemző ”hotel” felépítmény volt: a BRENNUS osztály rendkívül nagyméretű és magas felépítménye miatt a hajó súlypontja is magasra került, emiatt instabillá vált.

Ez gyakorlatilag használhatatlanná tette a hajót: amikor 1893-as próbaútján a csatahajó lövegeit jobb oldalra fordították és a legénység is ide csoportosult, a Brennus 28 fokban megdőlt, amitől a másodlagos tüzérséget alkotó 164,7 mm-es lövegek csövének vége a víz alá került. A helyzetet tovább rontotta, hogy az osztály vízkiszorítását is súlyosan elméretezték, emiatt a tervezetthez képest még az üres hajótest is 360 mm-rel mélyebben ült a vízben, emiatt egyrészt romlott a típus tengerállósága, másrészt az övvért víz feletti része is részben víz alá került, hatástalanná téve azt.

A BRENNUS osztály tűzereje a korábbiaknál magasabb volt, páncélzata nagyobb védelmet nyújtott és gyorsabb is volt a korábbi páncélos sorhajóknál, de problémái miatt azonnal, már 1893-ban megkezdték az átépítését: ez 1896-ig tartott, amely alatt részben visszabontották a felépítményét, de teljesen nem sikerült megoldani a stabilitás kérdését.

A britek már a BRENNUS osztály előtt hadrendbe állították a ROYAL SOVEREIGN osztály (az első brit csatahajó-osztály) 8 tagját, amely ellen a franciák 5 további csatahajó építését kezdték meg (ezek érdekessége volt, hogy csak alapvető jellemzőikben, így főtüzérségükben és páncélvédelmükben feleltek meg egymásnak, de alapvetően minden hajógyár a saját tervei szerint alakította ki őket.

Az 5 új csatahajó (Carnot, Charles Martel, Jauréguiberry, Bouvet és Masséna) közül az első (a Carnot) csak 1897-ben állt hadrendbe, ezért hibái ellenére a Brennus-t 1896-ban a Földközi-tengeri flotta zászlóshajójává nevezték ki. Az egység több hadgyakorlaton részt vett és részben rajta tesztelték az új francia tűzvezető rendszert, 1900-ban viszont összeütközött az őt kísérő FRAMÉE osztályú rombolóval (a névadó Framée-vel) - a romboló azonnal elsüllyedt, megölve a 48 fős legénység nagy részét.

A századfordulót követően a csatahajók gyors fejlődése miatt már elavult, instabil Brennus-t tartalékba helyezték, de egy rövid felújítást követően tovább használták. 1906-ban hadrendbe állt a brit Dreadnought csatahajó, amely az összes korábbi csatahajót elavulttá tette, ezért a Brennus-t hadihajóként már nem kívánták tovább használni, ráadásul az egységnek ebben az évben nekiütközött a Dives utasszállító, amelyet csak az mentett meg, hogy zátonyra futott (annak ellenére, hogy a Brennus nem rendelkezett döfőorral), 1907-ben pedig gyújtogatás miatt tűz ütött ki a csatahajón.

A Brennus-t ezt követően tüzérségi iskolahajóvá alakították, amihez modernizálták a lövegeit. 1911-ben ismét összeütközött, ezúttal a Magali utasszállítóval (utóbbit szintén csak a partra futás mentette meg az elsüllyedéstől).

Az ütközések ellenére gyakorlatilag sértetlen Brennus-t 1912-ben helyezték ismét tartalékba, majd két évvel később törölték a flottakönyvből, de alkatrész-bázisként megtartották más hadihajókhoz. A lövegeit 1915-ben elvesztő hajó túlélte az első világháborút, de harci cselekményben nem vett részt, mielőtt 1919-ben végleg leírták és 1921-ben eladták: ezt követően egy évig még raktárhajóként szolgált, mielőtt 1922-ben elbontották.

Összességében elmondható, hogy a BRENNUS osztály fontos lépcsőfokot jelentett a francia hadihajó-fejlesztésben, de a korszakra jellemző francia útkeresés miatt a típus az előremutató és elavult, illetve hibás megoldások egyvelegévé vált (a háromtagú CHARLEMAGNE osztály kivételével a HMS Dreadnought előtti összes francia csatahajó-osztály egy tagból állt és élesen eltért elődjétől). A BRENNUS osztállyal a franciák visszatértek a csatahajók építéséhez, mert belátták, hogy egy kizárólag torpedónaszádokból és tengeralattjárókból álló flotta nem hatékony (ezek ellen más országok nagy számban állítottak rendszerbe rombolókat), ugyanakkor az erőfeszítéseknek köszönhetően Franciaország még az első világháború kezdetén is a világ második legerősebb haditengerészetével rendelkezett.


Műszaki adatok:

Név: Brennus (BRENNUS osztály)

Típus: (pre-dreadnought) csatahajó

Gyártó: Lorient arzenál (Lorient, Franciaország)

Rendszerbe állítás éve: 1893

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 11370 t (teljes terhelés mellett)

Hossz: 114,46 m

Szélesség: 20,4 m

Merülés: 8,28 m

Hajtómű: 2 db 12500 LE-s összteljesítményű gőzgép (háromszoros expanziójú), 32 kazán (Belleville)

Legénység: 667 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 3 db 340 mm-es löveg (Canon de 340 mm Modele 1887 gun, 2 az első, 1 a hátsó tornyokban)

Kiegészítő fegyverzet: 10 db 164,7 mm-es löveg (Canon de 164 mm Modele 1893, a felépítmény oldalain és kazamatákban), 14 db 47 mm-es (gyorstüzelő), 14 db 37 mm-es (Hotchkiss, gyorstüzelő), 4 db 450 mm-es torpedóvető-cső

Páncélzat:

Toronypáncél: 405-450 mm

Övvért: 250-400 mm

Fedélzet páncélzata: 80 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 17 csomó (31 km/h)

Hatótávolság: 2805 tm (5195 km 11 csomós - 20 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.