ATLANTA osztály

„Ólomesővel az isteni szél ellen”


Tervezés:

XVIII. századi függetlenné válását követően az Amerikai Egyesült Államok leépítette korlátozott haditengerészetét, mert a bezárkózó országot jelentős távolsága miatt nem fenyegették az európai nagyhatalmak, a dél-amerikai országok pedig ekkor gyakorlatilag egyáltalán nem rendelkeztek nyílt tengeri hadihajókkal. Az amerikai polgárháború alatt mindkét oldal nagyszámú hadihajót épített, de ezek túlnyomó többsége nem nyíltvízi, hanem folyami egység volt, mert az elégtelen infrastruktúrájú országban a nagy folyókon lényegesen könnyebb volt az utánpótlás szállítására, mint az erdőségeken keresztül, ezért birtoklásuk kulcsfontosságú volt a győzelemhez, azonban a háborút követően az amerikai haditengerészet ismét drasztikus leépítésen ment keresztül.

A második ipari forradalom következtében az Amerikai Egyesült Államok a XIX. század közepére a világ egyik legerősebb iparú országgá vált, amelyre támaszkodva a századfordulóra jelentős tengeri erőt épített ki (ld.: Fehér flotta). Az amerikai fegyverkezéssel nemcsak az ország megnövekedett erejét kívánták demonstrálni, de egyben fokozatosan kiterjesztették az amerikai érdekszférát a kontinens középső, majd déli országaira.

E flottaépítés részben kényszer eredménye volt, mert több, szinte kizárólag Dél-Amerikában termő növény (pl.: nyersgumi, kávé vagy a guanó) világpiaci ára drámai mértékben megemelkedett és az ebből szerzett hatalmas haszonból az ezt termelő Argentína, Brazília és Chile több nagyméretű hadihajót, köztük az 1906-ban megjelenő dreadnought típusú csatahajókat vásároltak, ezáltal haditengerészetük papíron erősebbé vált az egész amerikai tengeri haderőnél.

Az amerikai haditengerészet később beérte, majd elhagyta a dél-amerikai országok erejét, az ország tényleges ipari ereje azonban az egy évtizeddel későbbi első világháború alatt vált igazán nyilvánvalóvá. Az amerikaiak az első világháború alatt három romboló-osztályt építettek: a 6 tagú CALDWELL osztály mellett az elképesztően nagyszámú, 117 egységből álló WICKES osztályt és a még több, 156 tagú CLEMSON osztályt; utóbbi a világ második legnagyobb számban gyártott romboló-osztálya volt, amelymél csak egy második világháborús amerikai romboló-osztály készült nagyobb mennyiségben.

Az ország rendkívüli ipari kapacitása ellenére az amerikai szenátus csak a világháború végéig finanszírozta az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetét, ezt követően ismét drasztikusan csökkentették a haderőnem költségvetését, ráadásul a háborút követően megkötött Washingtoni flottaszerződés korlátozta a nagyhatalmak által megépíthető hadihajók méretét és számát.

Az amerikai haditengerészet megmaradt csekély forrásait szinte kizárólag a legnagyobb méretű csatahajók és repülőgép-hordozók építésére használta, mert a háborút nagyszámú WICKES és CLEMSON romboló túlélte, amelyeket tartalékba helyeztek, feltételezve, hogy ezek egy következő háborúban is megfelelnek majd. Mindez mások mellett azt eredményezte, hogy az 1903-5 között épített, háromtagú CHESTER osztály után az Amerikai Egyesült Államok csak két évtizeddel később épített újabb könnyűcirkálókat, a 10 tagú OMAHA osztályt, amelyet ráadásul újabb egy évtizedes hiátus követett.

A 7000 tonnás OMAHA osztállyal szemben az 1935-től épített, 9 tagú BROOKLYN osztály 10000 tonnás vízkiszorításával már csak névleg számított könnyűcirkálónak (a hajóosztály a párhuzamosan épített NEW ORLEANS nehézcirkálók továbbfejlesztett változata volt), az egyre feszültebb világpolitikai helyzetre és a terjeszkedő Nagy Japán Birodalomra való tekintettel azonban az amerikaiak az évtized végén megalkottak egy újabb valódi könnyűcirkáló-osztályt is, ATLANTA osztály néven. A korábbiakhoz hasonlóan a hajóosztály nevét egy amerikai városról (Georgia állam fővárosáról) kapta.


Konstrukció:

Az ATLANTA osztály tagjainak hossza elérte a 165 métert, szélességük a 16,1 métert, merülésük pedig a 6,25 métert. A könnyűcirkálók között jelentősnek számító hosszra az osztály szokatlanul nagyszámú elsődleges fegyverzete miatt volt szükség.

Az ATLANTA osztály összesen 16 darab 5 hüvelykes (127 mm-es) löveget kapott, amelyek párosával kerültek a tornyokba. A hajóosztály orr részén három toronnyal rendelkezett, függőlegesen is eltolt pozícióban, ezáltal azok nem képeztek holtteret (egy célpont ellen a három torony mind a hat lövegét használhatták). A hajóosztály tatrészén még hat löveg kapott helyet szimmetrikus elrendezésben (párosával három egymás felett tüzelő toronnyal), valamint további egy-egy torony került az oldalakra.

Az ATLANTA osztály lövegei kettős célúak voltak: a felszíni célpontok mellett repülőgépek ellen is használhatták őket azok magas függőleges kitéríthetősége és jelentős tűzgyorsasága miatt (a korábbi amerikai hajókon 6 hüvelykes - 152 mm-es - lövegeket alkalmaztak, ezeket azonban nehezebb lőszerük miatt már nem lehetett kézzel tölteni, ami lényegesen alacsonyabb tűzgyorsaságot eredményezett).

Az ATLANTA osztály tagjai lövegeik mellett 12 darab 1,1 hüvelyes (28 mm-es) légvédelmi gépágyút kaptak; ezt a fegyvert kifejezetten a korábban használt 12,7 mm-es nehézgéppuskák kiváltására szánták, mert utóbbi légvédelmi szerepkörben gyakorlatilag hatástalannak bizonyult az új, nagy sebességű egyfedelű repülőgépek ellen, azonban a kizárólag az amerikaiak által használt gépágyú folyamatos műszaki problémáktól szenvedett.

A könnyűcirkálók hordoztak továbbá 8 darab 20 mm-es Oerlikon gépágyút, 8 darab 21 hüvelykes (533 mm-es) torpedóvető csövet és tengeralattjárók elleni mélységi tölteteket.

Könnyűcirkálóként tűzerejével szemben az ATLANTA osztály védelme minimális volt. Az egységek maximum 95 mm-es (a legvékonyabb ponton mindössze 28 mm-es) övvértet kaptak, a parancsnoki híd 64 mm-es, a lövegtornyok 32 mm-es védelemmel rendelkeztek, míg a fedélzetet ugyancsak 32 mm-nyi páncélzat borította.

A közel 7000 tonna vízkiszorítású ATLANTA osztály tagjait 4 gőzkazánon keresztül 2 turbina mozgatta, amelyek 75000 lóerős összteljesítményük révén 32,5 csomós (60,2 km/h-s) végsebességet biztosítottak, bár a tesztúton ennél valamivel magasabb, 33,6 csomós (62 km/h-s) sebességet értek el. A jelentős számú fegyverzet hátrányos következménye volt a hasonlóképpen átlagon felüli, 35 tisztből és 638 matrózból álló legénység, amelyet a későbbi alosztályon még tovább növeltek.


Szolgálatban:

Az ATLANTA osztály tagjainak építése 1940-ben kezdődött, amikor már kitört a második világháború, az Amerikai Egyesült Államok azonban még névleg semleges volt. Az osztály első tagja, az Atlanta gerincfektetésére 1940. április 22-én került sor, 1941 szeptemberében vízre bocsátották és még az év december 24-én hadrendbe is állították. Az ATLANTA volt az egyetlen amerikai cirkáló-osztály, amelyet a második világháború alatt építettek. Az osztály összesen 8 tagból állt a következő egységekkel: Atlanta, Juneau, San Diego, San Juan, Oakland, Reno, Flint és Tucson.

A típus teljesítménye kezdetben elmaradt a várttól. Az osztályt kifejezetten romboló-flottillák vezetésére szánták, felszíni hadihajók és tengeralattjárók elleni harcra, erre azonban nem felelt meg: ebből tanulva és az üzemeltetés realitása miatt a hajókat mindinkább légvédelmi szerepkörben használták, ami miatt az ATLANTA osztály tagjait fokozatosan átalakították.

Mivel eredeti feladatkörére nem volt szükség, a mélységi tölteteket eltávolították, ugyanakkor a hajók eleve erős légvédelmi fegyverzetét többször megnövelték. 1942-től 8 egycsövű 20 mm-es gépágyút telepítettek a cirkálókra, egy évvel később pedig a 20 mm-es gépágyúk számát 14-re növelték. Az ATLANTA osztály (a kortárs brit DIDO osztályhoz hasonlóan) igen sikeres légvédelmi könnyűcirkálónak számított, mert relatív csekély vízkiszorítása ellenére komoly tűzerővel rendelkezett, lévén a gépágyúk mellett radar-irányítású lövegeit is használhatta a légi célok ellen.

A nagy hatótávolságú fegyverzet számos japán repülőgépet megsemmisített, még többet pedig távol tartott az értékes amerikai célpontoktól (a bal alsó fotón egy ATLANTA osztályú könnyűcirkáló a Hornet repülőgép-hordozót kíséri). A japán repülőgépek száma a háború előrehaladtával drasztikusan csökkent, ahogy a harcokban meghaltak a veterán japán pilóták, a japán ipar pedig összeroppant a folyamatos amerikai stratégiai bombázások súlya alatt, kétségbeesett helyzetükben a japánok szervezett öngyilkos bevetéseket indítottak.

A gyakran tapasztalatlan pilóták által vezetett, a szállított robbanóanyagtól túlterhelt, elavult repülőgépek ugyan viszonylag könnyű célpontot jelentettek, ugyanakkor az amerikaiak több esetben hiába találták el a támadó kamikáze repülőgépet, az a hadihajóba csapódott, súlyos károkat vagy akár az egész hajó pusztulását okozva.

Erre reagálva az ATLANTA osztály fegyverzetét tovább módosították: a gyakran elakadó 28 mm-es és az elégtelen tűzerejű 20 mm-es Oerlikon gépágyúkat lényegesen erősebb, 40 mm-es Bofors gépágyúkra cserélték. Az osztály utolsó négy tagja a OAKLAND alosztályhoz tartozott, amelyeket már eleve módosított fegyverzettel fejeztek be.

E könnyűcirkálók végigharcolták a második világháborút: az egység tagjai mások mellett jelen voltak a Csendes-óceáni hadszíntér legnagyobb ütközeteiben, így a Midwayi csatában, a Kelet-Salamon-szigeteki tengeri csatában és a Guadalcanali tengeri csatában.

1942 során az osztály első két tagja, az Atlanta és a Juneau ellenséges hajótűztől megsemmisült. Az ATLANTA osztály fennmaradó 6 tagja a második világháború végéig hadrendben maradt, de a módosítások (a felépítményre telepített nagy tömegű többlet-fegyverzet) káros következményeként a könnyűcirkálók instabillá váltak.

Az ATLANTA alosztály két, háborút túlélő tagját 1946-ban kivonták a szolgálatból és 1946-49 között a fennmaradó OAKLAND alosztály tagjait is leselejtezték, azonban ezzel párhuzamosan megépült a háromtagú JUNEAU osztály, amely névleg önálló osztály volt, valójában azonban továbbfejlesztett ATLANTA osztályú könnyűcirkálókat takart (azok végleges fegyverzetével, már torpedók nélkül), az elsüllyedt Juneau nevét viselve.

A JUNEAU osztályt még a második világháború alatt kezdték építeni, de csak 1946-ban álltak hadrendbe, lekésve a világháborút. A háborút követően az amerikai haditengerészet ismét megkezdte a korábban nagymértékben felduzzasztott állományának leépítését, ezért a JUNEAU osztály két tagját (Fresno és Spokane) rövid szolgálat után, 1949-50 folyamán leselejtezte, a névadó Juneau viszont 1955-ig hadrendben maradt és légvédelmi cirkálóként részt vett a Koreai háborúban, de az ideiglenes békekötést követően, 1955-ben ezt az egységet is leselejtezték. Az ATLANTA és JUNEAU osztály hadrendből kivont tagjait csak lényegesen később, 1961-73 között bontották el.


Műszaki adatok:

Név: Atlanta (ATLANTA osztály)

Típus: könnyűcirkáló

Gyártó: Federal Shipbuilding and Drydock Company (Kearny, Amerikai Egyesült Államok)

Rendszerbe állítás éve: 1941

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 6826 t (teljes terhelés mellett 8470 t)

Hossz: 165,05 m

Szélesség: 16,0 m

Merülés: 8,08 m

Hajtómű: 2 db 75000 LE-s összteljesítményű motor, 4 db kazán

Legénység: 673 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 16 db 127 mm-es löveg (Mark 12 5"/38, párosával a tornyokban)

Kiegészítő fegyverzet: 12 db 28 mm-es gépágyú (1.1"/75, négyesével közös lőállásban; légvédelmi), 8 db 20 mm-es gépágyú (Oerlikon; légvédelmi), 8 db 533 mm-es torpedóvető cső

Páncélzat:

Toronypáncél: 32 mm

Övvért: 28-95 mm

Fedélzet páncélzata: 32 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 32,5 csomó (60,2 km/h)

Hatótávolság: 8500 tm (15700 km - 15 csomós - 28 km/h-s sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.