AMMIRAGLIO DI SAINT BON osztály

„Kicsit kicsi, kicsit későn, de jó, hogy volt”


Tervezés:

Az ókori Római Birodalom bukását követően az Appennini-félszigetet több birodalom uralta, mielőtt a reneszánsz alatt a területen erős kereskedő városállamok alakultak ki, amelyek a külső támadások ellen több szövetséget kötöttek, de alapvetően önálló országokként viselkedtek; számos háborút vívtak egymással. Az olasz nacionalista mozgalom eredményeképpen csak a XIX. század közepén történt meg a még mindig önálló városállamok egyesítése (az 1848-1849-es kudarc után az északi Szárd-Piemonti Királyság 1861-re sikeresen meghódította a félsziget túlnyomó részét, létrehozva az Olasz Királyságot).

Az ország egyesítését követően azonnal létrehozták az egységes olasz haditengerészetet, a Regia Marina-t (olasz; Királyi Haditengerészet), amely megörökölte az olasz városállamok kis flottáit, ugyanakkor az ebből fakadó problémákat is: mások mellett a rendkívül vegyes hajóállomány és a korábbi városállamok egymással versengő tiszti kara. Mindezek mellett már egy évvel korábban, 1860-ban hadrendbe állt a francia GLOIRE osztály, a világ első vas páncélzatú, gőzhajtású óceánjáró hadihajója, amely egy világszintű tengeri fegyverkezési verseny kezdetét jelentette.

Az olaszok lehetőségeikhez mérten maguk is megkezdték relatív nagyméretű (kifejezetten a nyugodt Földközi-tengerre tervezett) hadihajók építését: ezek közé tartozott a már építésekor másodosztályú hadihajónak számító, 4070 tonnás Affondatore (a francia Gloire 5618 tonnás, az erre válaszul épített brit Warrior 9284 tonnás vízkiszorítással rendelkezett). A még befejezetlen Affondatore az 1866-os Lissai csatában az olasz erők zászlóshajójaként funkcionált - az olaszok túlerejük ellenére súlyos vereséget szenvedtek a jobban vezetett Habsburg erőktől, de a zászlóshajó nem süllyedt el.

A következő két évtizedben a világ haditengerészeteinek rangsora átalakult: három új ország (az Amerikai Egyesült Államok, a Nagy Japán Birodalom és a Német Birodalom) megelőzte az olaszokat, akik Franciaország, de mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Monarchia ellen fejlesztették tengeri haderejüket. Ez az időszak a gyors fejlődés és radikális kísérletezés kora volt, mivel a tervezők még nem jöttek rá a leghatékonyabb megoldásokra és technológiákra, ezért különböző páncél-kialakításokat, hajtóműveket és fegyverzetet teszteltek.

Erre jó példa az olasz CAIO DILIO osztály, amely 11138 tonnás vízkiszorításával és 109,16 méteres hosszával korának egyik legnagyobb hadihajója volt, amelyet a legnagyobb kaliberű (4 db 450 mm-es) löveggel szereltek fel, ráadásul 15 csomós végsebességével igen gyorsnak is számított. A hajó tervezője, a Simone Antonio Pacoret de Saint-Bon admirálissal együttműködő Benedetto Brin mérnök ezt úgy érte el, hogy az addigi, a hajó teljes hosszát védő páncélzat helyett csak a középső szekciót páncélozta (lévén itt kapott helyet a hajó fegyverzete, hajtóművei és a legénység), míg az orr- és tatrészt vízzáró cellákra osztotta fel. Az 1880-ban hadrendbe állított CAIO DILIO osztályt annak tökéletesítet változata, az 1885-ös ITALIA osztály követte, amely még nagyobb, 13897 tonnás vízkiszorítással és a korábbiaknál kisebb kaliberű, de nagyobb tűzerejű (432 mm-es) lövegeket kapott.

A következő páncélos gőzös a RUGGIERTO DI LAURIA osztály volt, amelyet a két előző osztállyal szemben nem Benedetto Brin tervezett (de továbbra is fejlesztett CAIO DILIO osztályú egységeket takartak), mielőtt 1893-ban hadrendbe állt e fejlesztési sor utolsó tagja, a minden korábbi olasz hajónál nagyobb, 13892 tonna vízkiszorítású, 4 db még kisebb kaliberű, ennek ellenére erősebb 343 mm-es löveggel felszerelt RE UMBERTO osztály.

A nagyhatalmakkal versenyezni próbáló olasz hadihajó-fejlesztés azonban hatalmas terhet rótt az Olasz Királyságra, ezért a RE UMBERTO osztály után az ország egy évtizeden át nem épített nagyméretű hadihajót, majd engedélyezték egy új osztály építését, de ennek vízkiszorítását 10000 tonnában maximalizálták: az ezen korlátozásoknak megfelelő egységek alkották az AMMIRAGLIO DI SAINT BON osztályt (a hajó építésének kezdete, 1893 előtt egy évvel elhunyt Saint-Bon admirális tiszteletére).


Konstrukció:

Az AMMIRAGLIO DI SAINT BON osztály (továbbiakban SAINT-BON osztály) a fent említett páncélos (angolszász terminológiában ironclad) hadihajók után több szempontból visszalépésnek tűnt, ugyanakkor azoknál modernebb részegységei és tökéletesített kialakítása miatt az Olasz Királyság első csatahajójának tekinthető. Az osztály létrehozásánál a cél a vételár minimalizálása volt, ezért a SAINT-BON osztály 111,8 méteres hosszával és 10244 tonnás (teljes terhelés mellett 10700 tonnás) vízkiszorításával lényegesen kisebb volt elődeinél (az osztály második hajója még kisebb volt; 9800 tonnás vízkiszorítással).

A SAINT-BON osztály a korábbi brit hadihajókon preferált alacsony fedélzettel rendelkezett (a fedélzet mindössze 3 méterrel emelkedett a vízszint fölé) - ez a kialakítás a britek számára problémát okozott, mert az Atlanti-óceán viharaiban az ezzel rendelkező hajók a magas hullámokban rendkívül lelassultak és az alsó lövegtornyok átmenetileg használhatatlanná váltak, de a csendesebb Földközi-tengeren e hatás kevésbé érvényesült.

A SAINT-BON osztály méret-korlátai miatt az olaszok ugyan megtartották a korábbi elrendezést (egy-egy első és hátsó, kétlöveges torony) de a tűzerőt is csökkentették: a csatahajó 4 db 10 hüvelykes (254 mm-es), 40 kaliberhosszú brit Elswick löveget kapott, amelyeket párosával építettek a tornyokba (az olaszok a korábbi hadihajóikhoz is vásároltak brit lövegeket és 1895-98 között az egyik CAIO DUILIO osztályú egységet is a 254 mm-es lövegekkel szerelték fel).

A hajó másodlagos tüzérségét 8 db 152 mm-es löveg alkotta, amelyeket a nagyméretű felépítmény kazamatáiban helyeztek el; 2-2 löveg oldalra nézett, míg 2-2 oldalra/előre, illetve oldalra/hátra. Kisebb hajók ellen az osztály 8 db 57 mm-es (francia Hotchkiss típusú, de a brit Elswick vállalat által gyártott) gyorstüzelő ágyút kapott, amelyeket a kazamaták fölé építettek - a SAINT-BON osztály emellett 2 db 37 mm-es löveggel és 4 db 450 mm-es fedélzeti torpedóvető-csővel rendelkezett. A második egység kisebb mérete miatt a 152 mm-es lövegek helyett 8 db 119 mm-es löveget kapott, amelyet 6 db 76 mm-es löveg, 8 db 47 mm-es löveg és ugyancsak 4 db 450 mm-es torpedóvető-cső egészített ki.

A SAINT-BON osztály páncélzata már a hatékonyabb felületkeményített - homogén - Harvey acélból készült, szemben a korábbi nikkel-acél páncélzattal. A csatahajó övvértjének vastagsága 249 mm volt és a korábbi olasz hadihajókhoz hasonlóan csak a hajó középső szekcióját védte. A toronypáncélzat és a parancsnoki híd szintén 249 mm (9,8 hüvelyk) vastag páncélzattal rendelkezett, a másodlagos tüzérséget védő kazamaták 150 mm vastagok voltak, a páncélfedélzet pedig 69,9 mm-t tett ki.

A 10000 tonnás vízkiszorítás előnyös következménye volt, hogy bár a SAINT-BON osztály 2 db háromszoros expanziójú gőzgépe mindössze 14296 lóerős összteljesítménnyel rendelkezett (25%-kal kevesebbel, mint a közvetlen előd RE UMBERTO osztály 19500 lóerős függőleges ún. compound-gőzgépei), ennek ellenére 18,3 csomós (33,9 km/h-s) sebessége mindössze 0,2 csomóval maradt el a RE UMBERTO osztályétól. A SAINT-BON osztály második egysége kisebb kazánja miatt csak 13522 lóerős teljesítménnyel rendelkezett, amivel 18,1 csomós (33,5 km/h-s) végsebességet érhetett el. Az osztály névadó tagja 557 fős legénységgel rendelkezett - kisebb mérete ellenére a második egységet 8-cal több, 565 tiszt és tengerész szolgálta ki.


Szolgálatban:

Az 1800-as évek végén az olasz hadihajó-fejlesztés a világ élvonalába tartozott: a Saint-Bon által megálmodott és Benedetto Brin által tervezett CAIO DUILIO osztály tervezésükkor a világ legerősebb hadihajóival vetekedtek, az Olasz Királyság haditengerészete ennek ellenére a XIX. század második felében fokozatosan hanyatlott. Brin fontos szerepet játszott az olasz hadihajó-építő ipar kialakításában, de tervei az ország korlátozott forrásaihoz képest túlságosan ambiciózusnak bizonyultak. Évtizedeken át sikerült ugyan kierőszakolni az olasz viszonyok között hatalmas hadihajók építését, ez azonban rendkívül hosszú időt vett igénybe.

Aa CAIO DUILIO osztály az építés kezdetén, 1873-ban óriási erőt képviselt, de csak 7 évvel később, 1880-ban adták át. Az ITALIA osztály egységei hasonlóképpen 11 éven át készültek (1876-87 között), a RUGGIERO DI LAURIA 10 évig (1881-91), míg a RE UMBERTO osztály szintén 11 évig (1884-1895). Ez azt jelentette, hogy mire az osztálytól függően 2-3 hadihajó elkészült, nemzetközi összehasonlításban már menthetetlenül elavultnak számítottak és ezt a sorsot a SAINT-BON osztály sem kerülhette el.

Maga a SAINT-BON osztály (olasz viszonyok között) kétségtelenül előremutató, modern egység volt, csakhogy a RE UMBERTO osztály utáni egy évtizedes kihagyás miatt az építése 1893-ban kezdődött meg és 1901-ig, illetve 1902-ig tartott: ekkorra azonban már minden nagyhatalom megépítette a maga csatahajóját (a lényegesen nagyobb brit ROYAL SOVEREIGN osztályt például 1889-ben kezdték építeni és utolsó, 8. tagját 1894-ben adták át).

Még ennél is nagyobb problémát okozott a 10000 tonnás határ: emiatt a SAINT-BON osztály két elkészült csatahajója, az Ammiraglio di Saint Bon és az Emanuele Filiberto nagyhatalmi mércével gyakorlatilag használhatatlanok voltak, lévén két kategória közé estek - tűzerejük és páncélvédelmük messze elmaradt más országok csatahajóitól, miközben cirkálókhoz képest túl lassúak voltak (a jobboldali fotón a második hajó, az Emanuele Filiberto tatrésze látható.

Természetesen a korábbi olasz hadihajókhoz képest előrelépést jelentettek, még ha néhány adat ennek ezzel ellentétes képet fest is, amire jó példa a hajó elsődleges tüzérsége. A CAIO DUILIO-n alkalmazott 450 mm-es Armstrong „100-ton gun” 103 tonnát nyomott és a 472 m/s-os kezdősebességű lövedéke 6 km-es maximális hatótávolsággal rendelkezett - ezzel szemben a SAINT-BON osztály mindössze 31 tonnás 254 mm-es lövege 750 m/s-os kezdősebességének és nagyobb függőleges kitéríthetőségének köszönhetően háromszor ekkor, 18 km-es maximális hatótávolsággal bírt.

A SAINT-BON osztály két elkészült tagját egyetlen konfliktusban vetették be: az 1911-12-es olasz-török háborúban. A Líbia birtoklásáért folytatott háborúban a SAINT-BONT osztály egységei (az ezt követő REGINA MARGHERITA osztállyal együtt) részt vettek a főváros, Tripoli megtámadásában, majd Rodosz szigetének elfoglalásában, de mivel az olasz flotta dominálta a tengereket (hajóik egyesített vízkiszorítása hétszerese volt a törökének, ráadásul modernebb egységekkel rendelkeztek), csatahajók közötti harcra nem került sor. A SAINT-BON osztály két csatahajója így csak csapatszállítóként és úszó tüzérségként funkcionált, valamint konvojokat kísértek. A háború után mindkét hajó visszatért Olaszországba, ahol modernizálták őket és lecserélték az elhasználódott lövegeiket.

1913-ra azonban a SAINT-BON osztály már menthetetlenül elavultnak számított a modern dreadnoughtok mellett, ezért 1914-re előirányozták az elbontásukat. Amikor azonban 1914-ben kitört az első világháború, ezt a tervet visszavonták. 1915-ben az Olasz Királyság belépett a háborúba korábbi szövetségesei, a Német Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, de a SAINT-BON osztályt már alkalmatlannak tartották a harcra, ezért Velence értékes kikötőjét védték velük. A hajókat támadás nem érte, azonban az első világháborút követően (1920-ban) több más régi hadihajóval együtt mindkét SAINT-BON osztályú csatahajót lebontották.

Relatív rövid karrierjük és korlátozott képességeik ellenére a SAINT-BON osztályon szerzett tapasztalatok fontos szerepet játszottak az olasz hadihajó-fejlesztés lendületének visszaállításában. Az olaszok felismerték, hogy a hatékony csatahajók mértét nem lehet 10000 tonnában korlátozni, ezért a következő osztályok (a REGINA MARGHERITA osztály és a REGINA ELENA osztály) már 13000 tonna feletti egységeket takartak, miközben átvették a SAINT-BON osztály tüzérségének és páncélzatának általános elrendezését, valamint modernebb hajtásmódját.

Vittorio Emanuele Cuniberti (Benedetto Brin munkatársa, majd utóda, egyben a REGINA ELENA osztály tervezője) már 1903-ban tanulmányt írt a jövő csatahajójáról, amelyet az olaszok ugyan nem építettek meg, de a világ első dreadnought csatahajója, a brit HMS Dreadnought ezen elképzelés megvalósítása (az első olasz dreadnought, a közel 20000 tonnás Dante Alighieri már relatív rövid idő, 4 év alatt elkészült).


Műszaki adatok:

Név: Ammiraglio di Saint Bon (AMMIRAGLIO DI SAINT BON osztály)

Típus: (pre-dreadnought) csatahajó

Gyártó: Arsenale di Venezia (Velence, Olasz Királyság)

Rendszerbe állítás éve: 1901

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 10244 t (teljes terhelés mellett 10700 t)

Hossz: 118,8 m

Szélesség: 21 m

Merülés: 8 m

Hajtómű: 2 db 14296 LE-s összteljesítményű gőzgép (háromszoros expanziójú), 12 kazán

Legénység: 557 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 4 db 254 mm-es löveg (EOC 10 inch 40 caliber, 2-2 első és hátsó tornyokban)

Kiegészítő fegyverzet: 8 db 152 mm-es löveg (Elswick QF 6-inch 40 calibre, kazamatákban), 8 db 57 mm-es löveg (Hotchkiss gyorstüzelő, a fedélzeten), 2 db 37 mm-es löveg, 4 db 450 mm-es torpedóvető-cső

Páncélzat:

Toronypáncél: 249 mm

Övvért: 249 mm

Fedélzet páncélzata: 69,9 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 18,3 csomó (33,9 km/h)

Hatótávolság: 5500 tm (10200 km - 10 csomós - 19 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.