AGANO osztály

„Japán torpedó-mágnesek”


Tervezés:

Japán modern kori történelmét általában az 1868-as Meidzsi-restraurációtól számolják, amikor (egy amerikai támadást követően) visszaállították a császár hatalmát és a megalázó vereség hatására a japán társadalom és felsővezetés felismerte, hogy a korábbi, bezárkózásra építő politikája már nem fenntartható, amely mélyreható gazdasági és kulturális változásokat indított el.

A rendkívül gyors ütemű fejlődés célja az volt, hogy az országot Ázsia első és egyetlen modern nagyhatalmává változtassák. Ehhez az ország mindenekelőtt haderejére, azon belül szigetországként haditengerészetére épített, mert felismerték, hogy a nyersanyagokban szegény, korlátozott területű országnak idővel az európai országokhoz hasonlóan gyarmatokra lesz szüksége.

Az 1860-as évektől a hadihajó-gyártás forradalmi változásokon esett át, ami egybeesett a japán haderő-fejlesztéssel. A japánok első lépésben modern nyugati (elsősorban brit és német) egységeket vásároltak, amelyeken európai kiképzők betanították a japán matrózokat, miközben tervezőik nyugati tanulmányutakon vettek részt, amelyek során gyárakat látogattak és megismerkedtek a legújabb technológiákkal és fejlesztésekkel (később az így szerzett tudást felhasználva kezdtek saját harcjárművek gyártásába).

Az 1860-es évek végén a szerintük túlzottan nyugatiassá váló monarchia-párti erőkkel szembe helyezkedő, hagyományokra támaszkodó, az új társadalmi rendben feleslegessé váló, kiábrándult szamurájok háborút indítottak, de a császári erős sikeresen leverték a lázadást. Az 1870-es évek közepétől - részben az említett 1868-69-es Bosin-háború következményeként - a Nagy Japán Birodalomban egy átfogó haditengerészet-fejlesztési program kezdődött. Először egy hatalmas összesen 200 hajóra szóló megrendelést adtak le, de a várható óriási költségek miatt ezt szinte azonnal törölték, ráadásul két újabb (1874-es és 1877-es) lázadások miatt továbbra is az ezek leverésére használt szárazföldi haderő élvezett elsőbbséget.

A japán hadiflotta a korlátozott költségvetés miatt partvédelemre koncentrált, de emellett már az 1870-es években sikeres támadást indított Tajvan, majd Korea ellen. A japán haditengerészet az 1880-as évektől gyors fejlődésnek indult: az 1894-95-ös Kínai-japán háborúban legyőzték a lényegesen nagyobb területű és lakosságú, de fejletlenebb Kínát, az 1904-5-ös Orosz-japán háborúban pedig a tengeren és a szárazföldön egyaránt megalázó vereséget mértek egy nyugati nagyhatalomra.

A haditengerészet-fejlesztési programok következtében az első világháborúra Japán Ázsia egyetlen ütőképes tengeri haderejét állította fel, azonban e háború alatt a japánok jelentős tengeri ütközetben nem vettek részt (a legnagyobb csatát a Német Birodalom kínai gyarmata, Csingtao kikötőváros elfoglalása jelentette).

Az első világháborút követően Japán hivatalosan is nagyhatalommá vált, amely aláírta a világ legerősebb haditengerészeteit korlátozó Washingtoni flottaszerződést, amelyet a japánok ennek ellenére arculcsapásként éltek meg, mert az 5 résztvevő ország közül a Nagy Japán Birodalom a 2. kategóriába került (az amerikaiak és britek számára engedélyezett 525 ezer tonnás vízkiszorításhoz képest a japánok csak 315 ezer tonnás határt kaptak).

A korábbiakkal szemben mindinkább japán tervezésű és az országban gyártott egységekre koncentráló birodalom felismerte, hogy a következő háborúban már a nyugati nagyhatalmak ellen kell harcolnia, ezért a két világháború között is nagy erőkkel fejlesztette haditengerészetét, majd kilépett a flottaszerződésből, hogy korlátok nélkül gyárthasson hadihajókat.

A hatalmas méretű csatahajók és repülőgép-hordozók mellett nagyszámú cirkálót is hadrendbe állítottak. A japánok (az 1917-től gyártott TENRJÚ osztály kivételével) egymás után több hasonló, 5500 tonnás vízkiszorítású könnyűcirkáló-osztályt építettek (KUMA osztály, NAGARA osztály, SZENDAI osztály), azonban a méret-határok miatt idővel ezen egységek elavulttá váltak, ahogy újabb, nagyobb nyugati egységek jelentek meg.

A megoldást a japánok új, 6000 tonnás vízkiszorításra növelt új cirkálókban látták, ezért 1938-tól megkezdték a KATORI osztály építését, amelyet a még nagyobb AGANO osztály követett. A korábbi japán hadihajókhoz hasonlóan az AGANO osztály egységei is különböző japán városokról kapták a nevüket.


Konstrukció:

A KATORI osztályt a korábbi 5500 tonna vízkiszorítású japán könnyűcirkálók kiváltására szánták, az ezt követő AGANO osztály viszont még ennél is nagyobb, 6600 tonnás (teljes terhelés mellett 7600 tonnás) vízkiszorítással bírtak, a hajótest teljes hossza pedig elérte a 174 métert.

A nagyobb méret mások mellett erősebb fegyverzet beépítését tette lehetővé. Az AGANO osztály előtt a japán könnyűcirkálók 7 darab 140 mm-es löveget hordoztak egylöveges tornyokban, a KATORI osztály pedig csupán 4 darab 140 mm-es löveget, de kettesével közös tornyokban, az AGANO osztály viszont már az új, 15 cm/50 41st Year Type megnevezésű, 152,4 mm-es kaliberű lövegeket hordozta, ráadásul 4 helyett 6 löveget (párosával három főtoronyban).

Az új elsődleges fegyverzet nagyobb tűzerőt biztosított és egyben a maximális hatótávolsága is nagyobb (21 km) volt, azonban (szemben a kortárs amerikai és brit könnyűcirkálókkal) a hajó fegyverzete kizárólag felszíni célpontok ellen szolgált.

Az AGANO osztály a 152,4 mm-es lövegek mellett 4 darab 76,2 mm-es kettős célú (a felszíni célpontok mellett repülőgépek ellen is használható) löveget hordozott két toronyban, 6 darab 25 mm-es légvédelmi gépágyút (2 darab három löveges toronyban), valamint 4 darab 13,2 mm-es légvédelmi nehézgéppuskát (párosával közös állásokban). A lövegek mellett a könnyűcirkáló-osztály tagjait 8 darab nagyméretű, 610 mm-es torpedóvető csővel szerelték, valamint lehetőség volt 2 darab Aicsi E13A típusú felderítő hidroplán szállítására (ezeket egy katapult segítségével indították, majd a hajó mellett landoltak, ahonnan visszaemelték őket a fedélzetre).

A korábbiaknál nagyobb mérete ellenére az AGANO osztály könnyűcirkálóként korlátozott védelemmel rendelkezett. Az osztály egységei csekély, 60 mm vastag övvérttel rendelkeztek, de emellett igyekeztek védelmet nyújtani a kulcsfontosságú belső elemeknek. A legveszélyesebb lőszerraktárat egy 55 mm vastag páncél-doboz vette körül, emellett a vízzáró rekeszek egy részét helytő függően további 20 vagy 25 mm vastag páncélzattal erősítették meg, a kormányrudat pedig 16-30 mm-es panelekkel. Az AGANO osztály fedélzete 20 mm-es páncélzatot kapott, míg a tornyok hasonlóan vékony, 19 mm-es páncélzattal bírtak.

Az AGANO osztályt 4 darab japán Gihon típusú gőzturbina hajtotta (6 Kampon kazánon keresztül), amelyek 100000 lőerős összteljesítményt biztosítottak; ezzel a cirkálók 35 csomós (65 km/h-s) végsebességet érhettek el. A fejlesztések káros következményeként az AGANO osztály elődeinél lényegesen nagyobb, 730 fős legénységgel hajózott.


Szolgálatban:

A Nagy Japán Birodalom az 1930-as évek végén agresszív terjeszkedésbe kezdett, sorban foglalva el a környező országokat. Mivel elkerülhetetlennek látszott a háború az európai nagyhatalmakkal, de különösen az Amerikai Egyesült Államokkal, ugyanakkora a korábbi japán könnyűcirkálók nyugati összehasonlításban már elavultnak számítottak, a japánok 1939-45 között összesen 13 darab 6000 tonnás könnyűcirkáló építését tervezték. Az eredeti tervekben hajónként 9 darab 155 mm-es löveg beépítése szerepelt 3 főtoronyban, ezt azonban a megnagyobbított hajótest ellenére nem sikerült elérni (az AGANO osztály utódja már ezt a főfegyverzetet hordozta, de 3 helyett 2 tornyában továbbra is csak 6 löveggel).

Az AGANO osztály 4 egységből állt (Agano, Jahagi, Nosiro és Szakava) amelyek építését 1940-ben kezdték meg, de a háborús helyzet miatt a japán hadihajó-gyártás túlterhelődött, ezért a többi egységet csak 1941, illetve 42 folyamán kezdték el építeni. Mindez azt eredményezte, hogy amíg az osztály névadó tagját 1941-ben vízre bocsátották és 1942. október 31-én hadrendbe állt, a Jahagi és a Nosiro csak 1943-ban, a Szakava pedig csak 1944-ben állt szolgálatba.

Az AGANO osztályt elsősorban kisebb romboló-flottillák zászlóshajóiként kívánták bevetni: az Agano ilyen minőségben repülőgép-hordozót és partraszálló hajókat kísért, majd részt vett Hollandia ázsiai gyarmatainak elfoglalásában. A háború második felében nehézgéppuskái helyett is 25 mm-es gépágyúkat építettek be, majd nagy sebességét kihasználva ideiglenesen csapatszállítóként használták; több japán fennhatóság alatt álló szigetre szállított katonákat és felszerelést.

Az Agano többször sikeresen elkerülte a területen vadászó amerikai tengeralattjárókat, de 1943-ban egy összecsapásban amerikai repülőgép-hordozókról felszált repülőgépek megrongálták, ráadásul egy torpedótalálat következtében tatrésze is megsérült. A könnyűcirkáló önerőből elindult Rabaul kikötője felé, de a lelassult hadihajó már könnyű célpontot nyújtott és két amerikai tengeralattjáró is megtorpedózta. Az Agano ennek ellenére elérte a kikötőt, majd ideiglenes javításokat követően hazaindult egy nagyjavításra, de 1944. február 15-én egy újabb amerikai tengeralattjáró megtorpedózta, a beömlő víz kioltotta a kazánokat, ráadásul a hajón tűz ütött ki, ennek ellenére az elsüllyedő hajó legénységének nagyobb részét, 523 főt sikerült kimenteni, ugyanakkor a túlélőket felvevő Oite rombolót másnap amerikai torpedóbombázót elsüllyesztették és a katasztrófában az Agano-ról megmentett összes tengerész életét vesztette.

Az Agano testvérhajói, a Jahagi és a Nosiro hasonló életutat jártak be: többek között utánpótlást szállítottak az amerikaiak által szorongatott szigetek japán helyőrségeinek, több tengeralattjáró torpedóit elkerülték, de 1944, illetve 1945 folyamán amerikai torpedóvető repülőgépek elsüllyesztették őket. Az AGANO osztály utolsó, 4. tagja, a Szakava csak 1944 végére készült el, amikorra a japán flotta gyakorlatilag megsemmisült és a legtöbb korábban elfoglalt szigetet már elvesztették. A haditengerészet egy utolsó, hatalmas öngyilkos akcióban kívánta bevetni megmaradt hajóit (Ten-Go hadművelet), ahol a könnyűcirkálónak a világ legnagyobb csatahajóját, a Jamato-t kellett volna kísérnie, de a japánoknak már az egyirányú útra sem volt elegendő üzemanyaguk, ezért a Szakava a kikötőben maradt.

A második világháború után a Szakava japán hadifoglyokat szállított haza, az amerikaiak azonban nem szolgáltatták vissza japánnak, ehelyett 1946 folyamán a Bikini-atollnál végzett grandiózus tengeri atombomba-kísérlet során céltárgyként elsüllyesztették. Az első teszt következtében a hajó süllyedni kezdett és bár egy amerikai vontató megpróbálta a partra futtatni, a sekély, mindössze 61 méter mély vízben elsüllyedt, azonban a második, víz alatti nukleáris robbantást a cirkálótól mindössze 150 méterre végezték, amely gyakorlatilag megsemmisítette a Szakava roncsát.

Összességében az AGANO osztály előrelépés volt a korábbi japán könnyűcirkálókhoz képest, de az egységek gyenge légvédelemmel rendelkeztek (ehhez a japánok kis teljesítményű 25 mm-es légvédelmi fegyverzete is hozzájárult). Az AGANO osztály után a japánok megkezdték az ÓJODO osztály építését, amely lényegesen nagyobb, 8300 tonnás vízkiszorítással rendelkezett, de a tervezett két egység közül csak az egyik hajó készült el és ez volt az utolsó japán második világháborús könnyűcirkáló.


Műszaki adatok:

Név: Agano (AGANO osztály)

Típus: könnyűcirkáló

Gyártó: Szaszebo Haditengerészeti Arzenál (Wilhelmshaven, Németország)

Rendszerbe állítás éve: 1942

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 6652 t (teljes terhelés mellett 7590 t)

Hossz: 174,00 m

Szélesség: 15,20 m

Merülés: 5,60 m

Hajtómű: 4 db 100000 LE-s összteljesítményű gőzturbina (Gihon), 6 kazán (Kampon)

Legénység: 730 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 6 db 152,4 mm-es löveg (15 cm/50 41st Year Type, kettesével 3 toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 4 db 76,2 mm-es löveg (98-as típus, kettős célú légvédelmi), 6 db 25 mm-es gépágyú (légvédelmi), 4 db 13,2 mm-es nehézgéppuska (légvédelmi), 8 db 610 mm-es torpedóvető cső, 2 db repülőcsónak (Aicsi E13A)

Páncélzat:

Toronypáncél: 19 mm

Övvért: 60 mm

Fedélzet páncélzata: 20 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 35 csomó (65 km/h)

Hatótávolság: 8000 tm (15000 km 18 csomós - 33 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2021 | Minden jog fenntartva.