Volkov-Jarcev VJa-23

„Szovjet acéleső”


Tervezés:

Az első világháború alatt az Orosz Birodalomban - az ország fejletlensége ellenére - (korlátozott számban) több repülőgépet gyártottak (ld.: Anatra, Grigorovics, Lebed és Sikorsky típusok), azonban a cár azon döntése, hogy az ország felkészületlensége ellenére lépjen be a háborúba, katasztrófához vezetett. Az Orosz Birodalom súlyos vereségeket szenvedett, amely zavargásokhoz, majd nyílt polgárháborúhoz vezetett és az ország 1918-ban különbékével kilépett a háborúból (Breszt-litovszki béke).

A véres polgárháborúból a kommunista vörös oldal került ki győztesen és a Szovjetunióra átkeresztelt országban azonnal megkezdték a központosítást és a nyugat-európai országokkal szembeni technológiai-gazdasági hátrány ledolgozását, amelyet a nehézipar bármi áron történő felfuttatására alapoztak, amelynek fontos része volt a nagy kapacitású szovjet fegyver- és harcjármű-gyártó ipar létrehozása. A szovjetek (ahogy később a német és olasz diktatúrákban is) komoly propaganda-értéket tulajdonítottak a katonai repülőgépeknek és fegyverzetüknek, amelyeket ezért folyamatosan fejlesztettek.

A korábbi, XX. század első éveinek orosz katonai repülőgépei még fegyvertelen felderítők voltak, az első világháború alatt pedig az oroszok elsősorban brit 7,7 mm-es Vickers (kisebb számban amerikai Lewis) géppuskákat használtak. A Szovjetunió létrehozását követően az új típusok először PM M1910, ismertebb nevén Maxim géppuskákat használtak, a vízhűtéses, masszív fegyver azonban nem volt ideális repülőgép-fedélzeti gépfegyvernek, ezért 1926-27-ben kidolgozták könnyített, léghűtéses változatát, a PV-1-et.

A 7,62 mm-es kaliberű géppuska mellett használták a DP-27 golyószóró repülőgép-fedélzeti változatát, a DA-t is, utóbbi azonban szintén nem felelt meg a feladatra, mert jellegzetes, bakelit-lemezhez hasonló, 47 töltényes dobtára (repülőgépeken) csekély tárkapacitást eredményezett, amelyet a vadászgépeken egyáltalán nem, a bombázókon (manőverezés közben) pedig csak nagy nehézségek árán lehetett újra cserélni.

A megoldást a Borisz Spitalnij és Irinarh Komarickij által 1932-ben megtervezett, 7,62 mm-es SKASz repülőgép-fedélzeti géppuska jelentette. Az SKASz egyedi, a fegyver teste körüli helikális töltőrendszerének köszönhetően a korábbi orosz gépfegyvereknél lényegesen magasabb, 1800 lövés/perc tűzgyorsaságot ért el.

Az SKASz hamarosan majdnem minden szovjet repülőgépek megjelent (1933-45 között több mint 150000 példányban gyártották). Az SKASz-szal felszerelt Polikarpov I-16-os és más típusok a második világháborút megelőző (1936-9-es) Spanyol polgárháborúban elfogadhatóan teljesítettek, azonban már ekkor felmerült az igény erősebb repülőgép-fedélzeti gépfegyverekre.

A fejlesztésnek két iránya volt: az Ultra-SKASz és SN géppuskák megtartották az SKASz 7,62 mm-es lőszerét, de a tűzgyorsaságot percenként 1800-ról 3000 lövésre növelték. A tűzgyorsaság további növelése nem bizonyult sikeresnek; a fegyver tűzereje és hatótávolsága érdemben nem nőtt, ráadásul már az SKASz-nál is problémát jelentett a túlságosan magas tűzgyorsaság, ami nemcsak műszaki hibákhoz vezetett, de ha a pilóta egy-két másodperccel hosszabb ideig tartotta a kezét a ravaszon, a fegyver teljes lőszerkészletét eltüzelte.

A fejlesztés másik iránya a kaliber növelése volt, ami az 1934-es SVAK és az 1937-es Berezin UB nehézgéppuskákhoz vezetett. Mindkét fegyver az új szovjet 12,7x108 mm-es lőszert tüzelte, de komplexitásuk miatt mindkét modell súlyos problémákkal küzdött: az UB-n ezt sikerült kijavítani és a típus fokozatosan kiszorította az SKASz-t, a 12,7 mm-es SVAK sorozatgyártását viszont nem kezdték meg, ehelyett áttervezték 20 mm-es gépágyúvá.

A szovjetek a második világháború alatt párhuzamosan gyártották a 7,62 mm-es, 12,7 mm-es és 20 mm-es repülőgép-fedélzeti gépfegyvereket, amikor azonban 1938-ban Sztálin parancsára megkezdődött egy új földi csapásmérő repülőgép-tervezése (a sikertelen Szuhoj Szu-2 kiváltására), a szovjetek a típushoz egy új repülőgép-fedélzeti fegyvert is terveztek.

Az Iljusin Il-2-es egy radikális koncepcióra épített: e repülőgépet kifejezetten ellenséges páncélosok megsemmisítésére szánták, amelyhez egy olyan erős gépágyút kellett hordoznia, amely átütheti a harckocsik páncélzatát. A feladatra a CKB-14-es tervezőirodában Alekszandr Volkov és Szergej Jarcev megalkotta a TKB-201-es modellt, amelyet elfogadtak sorozatgyártásra. Szovjet szokás szerint a fegyver nevét tervezőiről kapta, a szám pedig a kalibert jelölte (Volkov-Jarcev VJa-23) - a sorozatgyártást később a 2. és 66. számú gyárak végezték.


Konstrukció:

A Volkov-Jarcev VJa-23 a Szovjetunió első nagy kaliberű repülőgép-fedélzeti gépágyúja volt, felülmúlva a korábbi 20 mm-es modelleket, azonban maga a fegyver nem előzmények nélküli: a típus gyakorlatilag egy (12,7 mm-es) Berezin UB nehézgéppuska felnagyított, módosított változata (ugyanakkor nem kapcsolódik a nehézgéppuska 20 mm-esre felnagyított változatához, a Berezin B-20-hoz).

A baloldali fotón egy Il-2-es hátsó lövésze látható egy 12,7 mm-es UB nehézgéppuskával, míg a jobboldali fotón az Il-2-es szárnyába emelnek be egy 23 mm-es VJa-23-ast (a képeken látható katonákhoz viszonyítva kitűnik a két fegyver hasonló kialakítása, de eltérő mérete).

A VJa-23 2150 mm hosszú és jelentős, 1660 mm hosszú csővel rendelkezik, amellyel a gépágyú 68 kg-ot nyom (szemben a Berezin UB 21,5 kg-os tömegével).

A nehézgéppuskához képes a legfontosabb eltérést a VJa-23 új fejlesztésű, 23 mm-es kaliberű lőszere jelenti. A gépágyú 23x152 mm-es lőszere megjelenésekor kiemelkedően nagy rombolóerőt biztosított, amit részben a hosszú lőszerhüvely miatti nagy mennyiségű lőportöltetnek köszönhet (azonos kalibere ellenére a lőszernek nincsen köze a néhány évvel később bevezetett szovjet 23x115 mm-es repülőgép-fedélzeti gépágyúlőszerhez - utóbbit a 14,5x114 mm-es rombolópuska lőszerének átalakításával hozták létre).

A VJa-23-hoz négyféle lőszert rendszeresítettek: egy-egy páncéltörő-gyújtó (API), nagy robbanóerejű gyújtó (HEI), nyomjelzős nagy robbanóerejű gyújtó (HEI-T) és nyomjelzős gyakorló (TP-T) lőszert (a lövedék tömege típustól függően 190-198 gramm között változik). Páncéltörő lőszerrel a fegyver 400 méterről 25 mm vastag függőleges, homogén acél átütésére képes.

A VJa-23 gázműködtetésű fegyver - a gépágyú megtartotta a Berezin UB jellegzetes, cső fölötti gázdugattyúját. A lényegesen nagyobb lőszer miatt a VJa-23 tűzgyorsasága a Berezin UB 800-1050 lövés/perc sebességéről percenként 550-650 lövésre csökkent, ugyanakkor (a nagyobb lőportöltet miatt) - lényegesen nagyobb mérete ellenére - a Berezin UB 12,7 mm-es lőszerének 814 m/s-os kezdősebességével ellentétben a VJa-23 905 m/s csőtorkolati sebességgel rendelkezik.

A második világháborús nagy kaliberű gépágyúk többsége ugyanazzal a problémával küzdött: amíg a kiskaliberű gépágyúk és nehézgéppuskák nagy kapacitású hevederből töltöttek, addig a gépágyúk általában az egyszerűbb, de jóval kisebb kapacitású (sok esetben 10 lőszeres) doboztárakból, mert a nagy számú, jelentős tömegű lőszer lelassította volna a hordozó vadászrepülőgépet.

Mivel azonban a VJa-23-at kifejezetten egy nagy teljesítményű, de viszonylag lassú földi csapásmérő repülőgépbe tervezték, a 23 mm-es gépágyúhoz kiemelkedő, 150 lőszert tartalmazó hevedert gyártottak. A típust kizárólag repülőgép-fedélzeti fegyver konfigurációban gyártották.


Életút:

Az Iljusin Il-2 csatarepülőgép fejlesztésével párhuzamosan folyt a típusba szánt repülőgép-fedélzeti gépágyú tervezése. Erre a feladatra két gépágyút terveztek: a 23 mm-es Volkov-Jarcev VJa-23-at és a szintén 23 mm-es, 1937 óta fejlesztett Taubin MP-6-ost (emellett megalkották a 61-K légvédelmi löveg rövidített, 37 mm-es lőszerét tüzelő Spitalnij S-37-es gépágyút is, amely azonban nem volt sikeres, ezért 1941-42-ben mindössze 240 példányt építettek belőle).

A teszteken az újabb, nagyobb kapacitású VJa-23 jobban szerepelt, ezért ezt fogadták el sorozatgyártásra (a MP-6-os programot azonnali hatállyal leállították, a fejlesztő Jakov Grigorjevics Taubin-t letartóztatták és kiforratlan fegyver tervezésének vádjával, tárgyalás nélkül öt hónappal később agyonlőtték).

A győztes VJa-23-at kizárólag az Il-2-es fegyverének szánták, amely azonban nem még nem állt rendelkezésre, ezért a gépágyút egy Németországtól vásárolt Messerschmitt Bf 110 nehéz vadászrepülőgépen tesztelték. A VJa-23-asból 1941-től a gyártás leállításáig összesen több mint 64000 darabot gyártottak és végül az Il-2-es mellett a típus utódján, az Il-10-en is használták, korlátozott számban pedig a Lavocskin LaGG-3-as és Javkolev Jak-9-es vadászgépeken is alkalmazták (emellett beépítették a Mikojan-Gurjevics MiG DiSz nehézvadászba, e típus fejlesztését azonban 2 prototípus megépítése után leállították). A gépágyút minden esetben a szárnyakba építve használták (gépenként két gépágyúval).

A legtöbb második világháborús repülőgép-fedélzeti gépágyúhoz hasonlóan a VJa-23 teljesítménye is igen felemás képet mutatott. A fedélzeti gépágyú nagy kapacitású hevedertára miatt nehéz volt és az eredetileg nehézgéppuskához tervezett gázdugattyús rendszer igen erős hátrarúgása megterhelte a hordozó repülőgépet, ezért vadászgépek fegyvereként nem vált sikeressé. A masszív Il-2-esnél ez nem jelentett problémát, de amikor a második világháború második felében bevetették, kiderült, hogy a gyors fejlődés következtében megvastagított páncélzatú német harckocsik ellen szemből már kis távolságból is hatástalan. Oldalról és hátulról a gépágyú még képes volt átütni a közepes harckocsik páncélzatát, az új fejlesztésű német páncélosoknak azonban már csak a relatív vékony tetőpáncélzata ellen volt hatékony, azonban egy mozgó, kis célpontot a lomha csatarepülővel rendkívül nehéz volt eltalálni.

Hibái ellenére a VJa-23 mégis érdemben hozzájárult az Iljusin Il-2-es és Il-10-es típusok félelmetes híréhez. A fedélzeti gépfegyver harckocsik leküzdésére csak korlátozottan volt alkalmas, páncélozatlan vagy könnyen páncélozott célok (páncélautók, nyitott páncélvadászok, tüzérség, ellátó-konvojok és csapatszállítók) ellen viszont kiválóan megfelelt (a hatást gyújtólövedéke is fokozta).

A gépágyúra szükség is volt, ugyanis bár a szovjetek már a második világháborúban is nagy tömegben használtak repülőgépeken nem irányított rakétákat, azonban RSz-82-es és RSz-132-es rakétáik mindössze 0,36 kg-os, illetve 0,9 kg-os robbanótöltettel rendelkeztek (szemben a kortárs amerikai és brit típusok 25-30 kg-os robbanófejével), ezért pusztító erejük csekély volt, akárcsak az Il-2-es által szállított, kis tömegű bombáké (a baloldali fotón egy Il-2-es szárnya látható, benne egy VJa-23-as gépágyúval, alatta 4 db RSz-82-es rakétával).

Beásott célok ellen a 23 mm-es gépágyúk nem voltak hatásosak, de a szovjet tömegtermelés lehetővé tette az Il-2-es hatalmas sorozatú gyártását, ezért a csatarepülőket a kommunisták tömegesen vetették be, komoly pusztítást okozva. VJa-23-mal felszerelt Il-2-esek pilótái több száz harckocsi elpusztítását is jelezték, ma már azonban lehetetlen megállapítani, hogy ezek közül mennyi igazolt találat (a szovjetek - ahogy más országok is - jelentősen túlbecsülték a repülőgépekkel megsemmisített célpontok számát, ugyanakkor a német feljegyzések csak a teljesen megsemmisült harckocsikat tekintették veszteségnek, a kilőtt, majd később újra működőképes állapotba hozott példányokat nem).

A második világháború végén a németekhez hasonlóan a szovjetek is még nagyobb kaliberű, ezáltal nagyobb rombolóerejű repülőgép-fedélzeti fegyvereket terveztek és gyártottak, ugyanakkor fontos eltérés volt, hogy a németek (erősebb) gyalogsági páncéltörő lövegekből indultak ki, amelyek korlátozott tárkapacitású doboztárból töltöttek, míg az összes szovjet repülőgép-fedélzeti gépágyú nagyobb tárkapacitású hevederből töltött (igaz, az NS-45 hevedere csupán 29 lőszert tartalmazott).

A kommunisták a sikertelen Spitalnij S-37-es módosításával létrehozták a szintén 37 mm-es Nudelman-Spitalnij NS-37-es gépágyút, valamint a még nagyobb, 45 mm-es Nudelman-Spitalnij NS-45-öt, utóbbi azonban már túlságosan megterhelte a hordozó repülőgépet, ezért a programot kb. 200 példány legyártása után leállították.

A VJa-23 jelentős tömege és hátrarúgása miatt alkalmatlan volt vadászgépek főfegyverének, ezért későbbi repülőgépekben már nem alkalmazták és 1944-ben megjelent a kiváltására szánt Nudelman-Szuranov NSz-23-as repülőgép-fedélzeti gépágyú, amelyet azonban (a 20 mm-es Berezin B-20-hoz hasonlóan) a 14,5 mm-es lőszer nyakának kiszélesítésével hoztak létre (a világháború utáni szovjet gépágyúk, köztük az NR-23-as és AR-23-as ugyanezt a lőszert használták, míg az 1950-es évekbeli R-23-as egyedi, 23x260 mm-es - teleszkópos - lőszert).

Az 1950-es évektől a szovjet sugárhajtású repülőgépeken terjedni kezdtek a 30 mm-es kaliberű fedélzeti gépágyúk, azonban az Il-2-es 23 mm-es kaliberét felhasználták a kétcsövű vontatott ZU-23-2 és az önjáró, négycsövű ZSzU-23-4 légvédelmi ütegekhez, ugyanakkor az ezekben használt VJa-23 repülőgép-fedélzeti gépágyú réz-, illetve a 2A14 és 2A7 jelű légvédelmi gépágyúk acél-hüvelyes lőszere azonos méretük ellenére nem csereszabatos (az eltérő mennyiségű lőpor és csappantyú miatt).


Műszaki adatok:

Gyártó: Volkov-Jarcev (2. és 66. számú gyár)

Típusnév: VJa-23

Típus: (páncéltörő) fedélzeti gépágyú

Megjelenés éve: 1941

Tervező: Alekszandr Volkov és Szergej Jarcev

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 68000 g

Teljes hossz: 2150 mm

Csőhossz: 1660 mm

Kialakítás:

Működési elv: gázdugattyús

Tárkapacitás: 150 db

Lőszer:

Neve: 23x152mmB

Mérete: 23x152 mm

Lövedék tömege: 198 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 550-650 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 905 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.