Rheinmetall-Borsig Bordkanone 3,7

„Repülő páncélvadászok fegyvere”


Tervezés:

A második világháború kezdeti szakaszában a náci Harmadik Birodalom sosem látott sebességű támadásának (és sikerének) oka egy új stratégia és taktika; a Bewegungskrieg, azaz a mozgáson alapuló háború megvalósítása volt. Ennek lényege a különböző haderőnemek összehangolt, gyors támadása volt. Az élen a harckocsik haladtak: a páncélos ék áttörte az ellenséges vonalat, majd a gyalogság és tüzérség segítségével hatalmas átkaroló hadműveletekkel akár egész hadseregcsoportokat kerített be és semmisített meg. A siker kulcsa a folyamatos támadás volt, amely nem adott időt az ellenségnek a reakcióra: az első hullám az erős ellenállási gócpontokat egyszerűen kikerülte, majd ezeket speciális egységek pusztították el.

Mindez természetesen új problémákhoz is vezetett: ezek közül az egyik legfontosabb az ellenséges harckocsik és kulcspozíciók megsemmisítése volt. A támadás sikere a folyamatos előrenyomuláson múlt, csakhogy a páncélosokkal és gépesített gyalogsággal a túlnyomórészt lóvontatású tüzérség és a vontatott páncéltörő ütegek képtelenek voltak lépést tartani, ami tűztámogatás nélkül hagyta a német harckocsikat. A helyzetet súlyosbította, hogy a németek páncélosaikat nem elsősorban az ellenséges harckocsik elleni harcra szánták (erre a harckocsik nagy részét kitevő Panzer I-es egyáltalán nem, a Panzer II-es pedig csak igen korlátozottan voltak alkalmasak és sok esetben még a Panzer III-as 37 mm-es lövege is kevésnek bizonyult).

Ezt a problémát három új harcjármű-típussal orvosolták. Az elsőbe az ún. rohamlövegek tartoztak (pl.: korai Panzer IV és StuG III), amelyek vastag frontpáncélzatát és rövid csövű 75 mm-es lövegét kifejezetten erődítmények ellen szánták (egyfajta közvetlen irányzású mobil tüzérségként). Emellett az elavult harckocsik vázára erős páncéltörő lövegeket erősítettek (pl.: Panzerjäger I), megalkotva a páncélvadászokat, míg a harmadik kategóriába a zuhanóbombázók tartoztak. Utóbbiak csupán egy-két bombát hordoztak, de közel függőlegesen támadtak, lehetővé téve a (relatív) precíz támadást, ráadásul a harckocsizók rádiójukon keresztül kérhettek zuhanóbombázókkal (elsősorban az új fejlesztésű Junkers Ju 87-essel) végrehajtott légicsapást, ami részben kiváltotta a tüzérséget.

A második világháború kezdetén rendkívül sikerese Ju 87-esek idővel fokozatosan háttérbe szorultak, mivel a lassú, védtelen típus az ellenséges vadászgépek könnyű célpontjává vált és mivel az újabb harckocsik sebessége és páncélzatuk vastagsága nőtt, csökkentve a zuhanóbombázók hatékonyságát. A Stuká-nak nevezett típus korlátozott számban bevetésre került a Szovjetunió elleni hadjáratban is (elsősorban épületek és más fix célpontok ellen), ahol azonban a kezdetben hatalmas számú elavult ellenséges páncélos megsemmisítő németek szembetalálták magukat a kommunisták következő generációs páncélosaival.

Mivel a német harckocsigyártás képtelenek volt lépést tartani a szovjetek nagyságrendileg nagyobb ipari kapacitásával, ráadásul a hadrendben álló 37 mm-es (és sok esetben már az 50 mm-es) páncéltörő lövegeik elégtelennek bizonyultak az új szovjet harckocsik (T-34-esek és JSz nehéz harckocsik) ellen, szükségmegoldásként minden elérhető járművet igyekeztek a korábbiaknál erősebb fegyverrel felszerelni.

Az új Tiger és Panther harckocsik mellett a Panzer IV-est hosszú csövű 75 mm-es löveggel gyártották (ld.: Panzer IV Ausf. F2 és későbbi sorozatok), elavult harcjárművek bázisán új páncélvadászokat alakítottak ki (pl.: LT vz. 38-on alapuló Hetzer és Marder III, RSO vontatóra épített RSO/PaK 40), új, nagy kaliberű vontatott páncéltörő lövegeket állítottak hadrendben (pl.: 7.5 cm Pak 40, 7.5 cm Pak 41, PAW 600), sőt, még repülők számára is kialakítottak egy páncélvadász fedélzeti fegyvert; a Bordkanone 3,7-et (német; 3,7 cm-es fedélzeti ágyú, röviden BK 3,7).


Konstrukció:

A második világháborús repülőgép-fedélzeti gépágyúk képességei elhelyezhetők egy egyenesen az alapján, hogy a három fő jellemző (pusztító erő, tűzgyorsaság, fegyver tömege) közül melyeket preferálták a többi kárára. Az egyik végletet a relatív gyenge, de magas tűzgyorsaságú és könnyű fegyverek, köztük a japán 40 mm-es Ho 301-es és az 58 kg-os német 30 mm-es MK 108-as jelentik, míg a 30 mm-es, szintén német MK 101/103 és a BK 3,7-es a skála másik végén található. Ez utóbbi fegyverek tűzgyorsasága alacsony, tömegük pedig magas, ugyanakkor romboló erejük a lehető legnagyobb (a BK 3,7 különösen hosszú, jelentős lőportöltetet tartalmazó lőszert tüzel, ezért a lövedék kezdősebessége kiemelkedően magas).

A BK 3,7 egy második világháborús német 37 mm-es kaliberű páncéltörő (repülőgép-fedélzeti) fegyver, amely azonban nem a már említett 3.7 cm PaK 36 vontatott páncéltörő löveg, hanem a német 37 mm-es gyalogsági légvédelmi löveg (annak legkorábbi, Flak 18-as változatának) módosítása. A legtöbb fedélzeti gépfegyverrel szemben a BK 3,7-et nem tervezték beépíteni a hordozó járműbe, ehelyett egy áramvonalas gondolában a repülőgépek törzse vagy szárnyai alá lehetett erősíteni. Egyetlen ilyen fegyver-konténer 3630 mm hosszú és 295 kg tömegű (a gépágyúról gyakorlatilag minden nem rendszerkritikus alkarészt leszereltek, csökkentve a tömegét, ugyanakkor megtartották a légvédelmi löveg jellegzetes, perforált lángrejtőjét).

A hosszú csövű gépfegyver a Flak 18-as 37x263 mm-es lőszerét tüzeli, ami nem azonos sem a kortárs német gyalogsági Pak 36-os 37x249 mm-es, sem 3.7 cm SK C/30 légvédelmi löveg (a Flak 18-as haditengerészeti megfelelőjének) 37x380 mm-es lőszerével. Mivel a bázisfegyver repülőgépek ellen készült, a BK 3,7-est viszont harckocsik ellen kívánták bevetni, három új lőszertípust terveztek a fegyverhez nagy robbanóerejű, páncéltörő, illetve wolfram-magvas páncéltörő lövedékkel.

E fegyver rövid hátrasiklásos működésű. Tüzeléskor a zártömb és a fegyvercső rövid ideig együtt mozog hátra, majd a két elem szétválik: a cső megáll, a zár viszont tovább mozog hátra (a BK 3,7-nél azért nem váltak meg a lángrejtőtől, mert az módosította volna a hátrasikló tömeget, akadályozva a hüvelykivetést).

A repülőgép-fedélzeti gépágyú tűzgyorsasága percenként 160 lövés; egy konténer 6, illetve 12 töltényes oldalsó tárral rendelkezik (ez első látásra a kézifegyvereken használt doboztárnak tűnik, valójában azonban csupán egy oldalt nyitott tálca, amelybe rövid, géppuska-hevederhez hasonló 6 lőszeres blokkokat töltöttek). Kézifegyverekhez képest jelentős tömege miatt a fegyvert soha nem tervezték földi használatra, ezért állványt vagy markolatot nem építettek rá.


Életút:

A BK 3,7-est 1942 decemberében tesztelték (egy Ju 87 D-1-esen) és a kedvező tapasztalatok alapján gyártását azonnali hatállyal megkezdték (a fegyver 1943 januárjától a második világháború végéig szolgált). A szovjet harckocsik ellen a németek eredetileg Henschel Hs 129 földi csapásmérő repülőgépeket használtak, majd ezek kiváltására hozták létre a Junkers Ju 87G sorozatot (Ju 87D-ket, amelyekről leszerelték a zuhanóbombázáshoz szükséges féklapokat, viszont a szárnyakon rögzítési pontokat alakítottak ki a gépágyú-konténerek számára).

A Ju 87G-k szárnyaikban egy-egy BK 3,7-es gépágyút hordoztak, de a fegyver hamarosan más repülőgépeken is megjelent. Ezek közé tartoztak a kétmotoros Junkers Ju 88 bombázók P-1-es és P-2-es sorozatai 2-2 darab BK 3,7-essel a törzsük alatt, a Messerschmitt Bf 110-es nehézvadász G-2-es sorozata egyetlen 37 mm-es gépágyúval a törzse alatt (kiegészítve 2 db 30 mm-es MK 108-as gépágyúval az orrban), valamint néhány Henschel Hs 129 B-2-est is felszereltek a fegyverrel (szintén egy gépágyúval a törzs alatt). A bal felső és bal alsó fotón egy-egy Ju 87 G-1, a jobboldalin egy Bf 110 G-2 látható.

A BK 3,7 (hasonlóan kortársaihoz) kétélű fegyvernek bizonyult. Papíron a fegyver rendkívül sikeres harckocsi-elhárító fedélzeti gépágyúnak tűnt: keményfém magvas páncéltörő lőszerrel nagyobb távolságból is képes volt ellenfelei megsemmisítésére. Ahogy a bevezetőben is olvasható, az új szovjet harckocsik ellen a második világháború előtt rendszeresített német 37 mm-es löveg (a vontatott PaK 36-os és járművekbe épített változatainak) lövedéke általában egyszerűen lepattant, azonban e harckocsik páncélzatát a szemből (megközelítőleg vízszintesen) érkező találatok ellen tervezték. A tetőpáncél vastagsága általában mindössze 5-10 mm volt (még a legvastagabb páncélzatú potenciális ellenfél, a JSz-2-es is mindössze 30 mm-es tetőpáncéllal rendelkezett), amely ellen a BK 3,7 is elengedő volt.

A második világháború egyik legsikeresebbnek tartott pilótája, a német Hans-Ulrich Rudel 2530 bevetés alatt saját bevallása szerint több mint 800 szovjet harcjárművet, köztük 519 harckocsit semmisített meg (többségüket BK 3,7-essel felszerelt Ju 87G repülőgépekben). Rudel rendkívüli képességei (és szerencséje) ugyan tagadhatatlan, a valóságban azonban a BK 3,7 távolt állt attól a csodafegyvertől, amelynek a náci propaganda beállította.

A BK 3,7-es relatív magas számban állt rendelkezésre, de hiányzott a megfelelő szállítójármű. A sérülékenynek tartott Hs 129-esek közül mindössze néhányat szereltek fel a fegyverrel, az amerikai stratégiai bombázók ellen tervezett Ju 88-as és a Me 110-es pedig teljesen alkalmatlanok voltak a feladatra (a gépágyú ugyan 1-2 találattal képes volt megsemmisíteni egy bombázót, de a lomba német típusoknak esélye sem volt a bombázókat kísérő modern amerikai vadászgépek ellen).

A Ju 87G alapvetően megfelelt a feladatra, azonban a támadást enyhe süllyedésben, egyenes vonalban kellett végrehajtani, ami ideális célpontot nyújtott a szovjet légvédelem számára, ráadásul a Stuka a háború második felében már menthetetlenül elavult repülőgépnek számított, amely vadászkíséret hiányában könnyű prédát jelentett a szovjet vadászgépeknek.

Maga a BK 3,7-es gépágyú is több hátrányos tulajdonsággal rendelkezett. A tömeg csökkentése érdekében alig 12 darabos lőszerkészlete miatt mindössze 2-3 rövid sorozat (vagy egyetlen fél másodperces tűzcsapás) leadására volt lehetőség, ezért pontosan kellett célozni: a pilótának tisztában kellett lennie az ellenséges harcjármű gyenge pontjával és azzal, hogy mennyivel kell a mozgó célpont elé céloznia a találathoz.

Egy szerencsés találat könnyen átszakíthatta a szovjet harckocsik tetőpáncélzatát, a jármű testén elért találatok azonban általában nem bizonyultak halálosnak, miközben a jelentős páncélátütési jellemzőkkel bíró keményfém-magvas (APCR) lőszerhez szükséges wolframból Németország minimális készletekkel rendelkezett, a tisztán acél páncéltörő lőszer pedig lényegesen gyengébb páncél-átütéssel rendelkezett.

A pilóta dolgát még inkább nehezítette a fegyver pontatlansága, de legalább ilyen komoly problémát okozott, hogy bár méretéhez képest a gépágyú igen könnyű volt, a 2 db, egyenként is közel 300 kg-os konténer lomhává tette a hordozó repülőgépet, ráadásul tüzeléskor látványosan lelassította a járművet (ezt a hatást az is erősítette, hogy a szárnyakba szerelt két gépágyút egyszerre sütötték el).

A BK 3,7-es a második világháború legsikeresebb földi célpontok elleni gépágyúja volt, mások mellett megelőzve a hasonló szovjet 37 mm-es NSz-37-es, japán 37 mm-es Ho 203 és a brit 40 mm-es Vickers Type S gépágyúkat. A BK 3,7 APCR lőszerrel, képzett pilóták kezében halálos fegyvernek számított felülmúlva az összes korábbi 20 és 30 mm-es német repülőgép-fedélzeti gépágyút, azonban Rudel és más ászpilóták győzelmeinek rendkívül magas számára érdemes fenntartásokkal kezelni.

Ennek oka, hogy a légi győzelmeket szinte minden esetben eltúlzottak és a visszavonuló németeknek ritkán volt alkalmuk az ellenséges vonalak felett végrehajtott támadások szárazföldi, tényekkel alátámasztható igazolására (a második világháború alatt a németekkel és más nemzetekkel is előfordult, hogy az egyetlen bevetés alatt megsemmisítettként jelentett harcjárművek száma meghaladta a helyszínen tartózkodó összes ellenséges jármű számát).

A BK 3,7 mellett a nácik (rájuk jellemző módon) még erősebb repülőgép-fedélzeti fegyvereket is terveztek. A fejlesztés felgyorsítása érdekében nem teljesen új gépágyúkat dolgoztak ki, ehelyett az 50 mm-es (később pedig a 75 mm-es) vontatott páncéltörő lövegeket (5 cm PaK 50 és 7.5 cm PaK 75) alakították át. Előbbit bombázók, utóbbit földi célpontok ellen és bár relatív sikeresnek bizonyultak, a tüzeléskori erőhatások végletekig megterhelték a repülőgépeket, ráadásul mindössze 53 db Me 410-est szereltek fel BK 5-össel és 25 db Hs 129-est BK 7,5-össel, ezért összességében a BK 3,7-es sikeresebb konstrukciónak bizonyult (még a BK 7,5-ös is eltörpült a gigászi Sondergerät SG104 „Münchhausen” prototípus mellett, ám ennek sorozatgyártását már nem kezdték meg).

A második világháborút követően a gépágyúk fokozatosan eltűntek a repülőgépek fegyvertárából, a hidegháború végén viszont újra elterjedtek és a fő csataharckocsik kivételével máig minden földi célpont ellen sikerrel használják őket (pl.: Fairchild Republic A-10 „Thunderbolt II” 30 mm-es GAU-8 „Avenger” repülőgép-fedélzeti gépágyúja). A jobb alsó fotón egy Hs 129-es látható a 75 mm-es BK 7,5 páncéltörő löveggel.


Műszaki adatok:

Gyártó: Rheinmetall-Borsig

Típusnév: Bordkanone 3,7 (BK 3,7)

Típus: (páncéltörő) fedélzeti gépágyú

Megjelenés éve: 1943

Tervező: ismereten

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 295000 g

Teljes hossz: 3630 mm

Csőhossz: 2110 mm

Kialakítás:

Működési elv: rövid hátrasiklásos

Tárkapacitás: 6 vagy 12 db

Lőszer:

Neve: 37 mm BK 3,7

Mérete: 37x263 mm

Lövedék tömege: 346 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 160 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 780-1170 m/s (lőszertől függően)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.