Oerlikon KCA

„Az elfelejtett örökös”


Tervezés:

A világ első modern értelemben vett gépágyúja a századfordulós brit Maxim-Nordenfelt QF 1 pdr Mark I, ismertebb nevén a „Pom-pom” (a Maxim-géppuska 37 mm-es lőszerre felnagyított változata) volt, amelyet gyalogsági fegyverként, hajókon vízfelszíni célpontok ellen, később pedig légvédelmi lövegként is alkalmaztak. A Pom-pom gépágyúkat több nagyhatalom használta, köztük a Német Birodalom, amely a fegyvert Maxim Flak M14 jelzéssel légvédelmi gépágyúként alkalmazta, de csak minimális számban, mivel 1913-ban egy német mérnök, Reinhold Becker megtervezte a Becker-Kanone fegyvert: egy alacsony tömegű, 20 mm-es gépágyút.

E fegyvert a németek az első világháború alatt elsősorban légvédelmi gépfegyverként használták, de több nagyméretű repülőgépet (köztük a Gotha G.I nehézbombázót) is felszereltek a fegyverrel. Ezek a korai fedélzeti fegyverek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, de magát a koncepciót megfelelőnek tarották, ezért 1916-ban a Spandau fegyvergyár megalkotta a tökéletesített M2-es gépágyút, majd a háború végén az M3-ast, amely alacsonyabb tűzgyorsaság mellett nagyobb méretű (de továbbra is 20 mm-es kaliberű) lőszert tüzelt.

Az első világháború alatt valamivel több, mint 500 db Becker gépágyút építettek, csakhogy a háború végi békeszerződés - mások mellett - megtiltotta Németország számára a gépágyúk fejlesztését is. A korlátozást úgy kerülték ki, hogy 1919-ben Svédországban megalapították a Seebach Maschinenbau Aktiengesellschaft, röviden SEMAG vállalatot, amely átvette a fegyver fejlesztését és gyártását. A 20x70 mm-es Becker gépágyúból így született meg a 20x100 mm-es lőszert tüzelő, 250 helyett 350 lövés/perc tűzgyorsasággal rendelkező SEMAG L, amely 1924-ben gyártásra készen állt, de ekkorra az autógyártással is kísérletező cég csődbe jutott.

A SEMAG vállalatot a svéd Oerlikon vásárolta meg, amely folytatta a típus fejlesztését és gyártását, immár Oerlikon márkanév alatt. Az Oerlikon F, L és S modelleket minimális darabszámban értékesítették (az Oerlikon S már 20x110 mm-es lőszert tüzelt), az 1930-as években azonban megjelent az Oerlikon FF fegyvercsalád (FF, FF L, FF S, FF F), amelyeknél ugyan visszatértek a kisebb méretű (20x72 mm-es) lőszerre, viszont a korábbi modelleknél nagyobb tűzgyorsaságú (520 lövés/perc), az alacsony tömegű fegyver ideális repülőgép-fedélzeti gépágyúnak bizonyult.

A svéd Oerlikon FF gépágyúk mellett a fegyver licencgyártási jogát megvásárolták a spanyolok (Hispano-Suiza HS.7), a németek (Ikaria MG FF) és a japánok (99-es típus), amelyeket aztán helyben szintén továbbfejlesztettek (ld.: HS.9, MG FF/M, 99-2-es típus) és jelentős számban gyártottak, illetve használtak repülőgépeken, hadihajókon, valamin szárazföldi légvédelmi fegyverként.

A rövid, relatív erőtlen gépágyút a második világháború végére részben kiszorították az új 30 mm-es gépágyúk. Mivel az Oelikon folytatni kívánta a gépfegyverek gyártását, ezért több továbbfejlesztett, illetve teljesen új modett hoztak létre. A cég közvetlenül a második világháború után megalkotta a 20 mm-es 204 GK-t, amelyet később KAA jelzéssel fejlesztettek tovább; e fegyver 1000 lövés/perc tűzgyorsasággal rendelkezett, az ezt követő, szintén 20 mm-es, de már revolver-rendszerű 206 RK pedig még magasabb, 1700-1800 lövés/perc-el.

A 206 RK-val egyidőben az Oerlikon megkezdte egy lényegesen erősebb, 30 mm-es gépágyú fejlesztését is, 302 RK jelzéssel, amelyet az Amerikai Egyesült Államokban is teszteltek és megfelelőnek tartották, de a fegyver túlságosan nagy mérete miatt azt egyetlen amerikai vadászgépen sem rendszeresítették (ennek kiváltására indították be 1953-ban az amerikai 30 mm-es T 221-es fejlesztését, a programot azonban 3 évvel később, még a prototípus-fázisban leállították).

A repülőgép-fedélzeti fegyverekkel párhuzamosan az Oerlikon-nál légvédelmi gépágyúkat is fejlesztettek. Ezek közül a legkisebb a 20 mm-es kaliberű, de a korábbiaknál hosszabb, 20x128 mm-es lőszert tüzelő Oerlikon GAI-BO1 volt, amelyet a 35 mm-es kaliberű 2 ZLA/353 ML (későbbi jelzéssel Oelikon GDF), valamint a 42 mm-es Oerlikon 421 RK kétcsövű gépágyúk követtek, de annak ellenére, hogy utóbbi típus már több mint 1 kg-os lőszert tüzelt, csak a kisebb fegyvereket rendszeresítették.

Mivel ezeket a fegyvereket kifezetten légvédelmi feladatkörbe szánták, nagy tömegű, ezáltal jelentős pusztító erővel rendelkező lövedéket tüzeltek, tűzgyorsaságuk azonban relatív alacsony volt, miközben még a legkönnyebb GAI-BO1 is 405 kg-ot nyomott, szemben a 100 kg körüli tömegű repülőgép-fedélzeti gépágyúkkal, ezért légi járművekben nem használták őket.

Amikor viszont az 1960-as években a svéd Saab vállalat új vadászrepülőgépet fejlesztett a korábbi Saab 32 „Lansen” és Saab 35 „Draken” típusok kiváltására, az addig használt - brit eredetű - 20 mm-es Hispano-Suiza, illetve 30 mm-es ADEN gépágyúk helyett az Oerlikon új repülőgép-fedélzeti gépágyúját, az Oerlikon 304 RK-t, későbbi nevén KCA-t használták fel.


Konstrukció:

Ahogy az a bevezetőben is olvasható, az Oerlikon korábban több gépágyút fejlesztett, de a KCA teljesen új konstrukció volt, amely minden téren eltért elődeitől (a gépágyú gyakorlatilag az Oerlikon korábbi légvédelmi lövegeinek repülőgép-fedélzeti használatra optimalizált megfelelője).

E fegyvert kifejezetten repülőgép-fedélzeti gépágyúnak szánták, ezért bár 2,69 méteres teljes hosszával és 1,98 méteres fegyvercsövével a gépágyúk között nagyméretűnek számít, tömege csupán 136 kg - lényegesen könnyebb az Oerlikon korábbi (szárazföldi járművekben szánt) gépágyúinál.

A KCA gépágyú 30 mm-es kaliberű lőszert tüzel, amely eltér az addig alkalmazott 20 és 35 mm-es svéd lőszerektől, ahogy nem azonos a kortárs 30 mm-es NATO lőszerrel sem; azzal szemben nem 30x113 mm-es, hanem 30x173 mm-es lőszert tüzel. Ez kb. 50%-kal nagyobb tömegű lövedéket és 25%-kal nagyobb csőtorkolati sebességet, áttételesen nagyobb rombolóerőt eredményez (a svéd gépágyú felülmúlta a kortárs szovjet 30x155mm-es és későbbi 30x165 mm-es repülőgép-fedélzeti gépágyú-lőszereket is).

A használt lőszer mellett a KCA tűzgyorsasága is lényegesen meghaladta elődeit. A korai, 20 mm-es Oelikon gépágyúk alacsony energiájú lőszerüknek köszönhetően az ebben a kaliberben rendkívül ritkán használt, szilárd reteszelés nélkül készültek, amely egyszerűsítette a kialakításukat, azonban nem tette lehetővé lényegesen erősebb lőszer alkalmazását.

A későbbi Oerlikon modelleken ezért hagyományos (szilárd reteszelésű), a lőporgázok energiája révén hátrasikló kialakításra tértek át, ez viszont korlátozta a maximális tűzgyorsaságot, mert a zártestnek minden lövést követően hátra kellett siklani.

A KCA ezért revolverező rendszert használ: a fegyver 4 lőszert befogadni képes forgótárral készült, ezáltal amíg az egyik lőszer töltése zajlik, addig a következő lőszer már elsüthető, egy további pedig üríthető. Az Oerlikon KCA ezzel a módszerrel 1350 lövés/perc tűzgyorsaságra képes, azonban működéséhez szükség van egy külön (28 V-os) elektromos motorra.


Életút:

Svédország az 1950-es évek közepén állította hadrendbe a Draken vadászgépet, de már néháy évvel később megkezdődött egy következő generációs vadásrepülőgép tervezése. A programban több mint 100 elképzelést megvizsgáltak (köztük több függülegesen felszállni képes modellt), de ezeket elvetették és helyettük egy rövid leszállópályát igénylő kacsaszárnyú elrendezést választottak.

Az 1960-as évek elején az Amerikai Egyesült Államok (a szovjet partok közelében állomásozó nukleáris tengeralattjárói védelméért cserébe) technológiai segítséget nyújtott Svédországnak, jelentősen felgyorsítva az AJ 37 típus fejlesztését, amely a Saab 37 „Viggen” vadászrepülőgépet eredményezte (a típus 1967-ben emelkedett először a levegőbe és 1971-ben állt hadrendbe).

A Viggen 1 db Oerlikon KCA fedélzeti gépágyút hordozott; 150 lőszerrel. A fegyver korának egyik legerősebb repülőgép-fedélzeti gépfegyvere volt, amely hatótávolságban és rombolóerő tekintetében is felülmúlta mind az amerikai, mind az európai, mind pedig a szovjet modelleket. A Saab 37-esből relatív alacsony, 329 példány épült, az erős amerikai és európai konkurencia miatt a gyártó hiába reklámozta számos országban, a típust Svédország kívételével egyetlen ország sem vásárolta meg.

Az Oerlikon a KCA gépágyút megkísérelte a típustól függetlenül értékesíteni, azonban a nagy erejű lőszer ára a jelentős méret és tömeg volt, emiatt a fegyver a hadrendben álló vadászgépekbe nem fért el (az amerikai Fairchild-Republic „A-10 Thunderbolt II” csapásmérő repülőgép fejlesztésekor felmerült a KCA használata, de erre a feladatra végül a lényegesen nagyobb GAU-8/A-t választották). A repülőgép-fedélzeti gépágyúból kialakítottak egy gépágyúkonténer-variánst is, amely 1 db KCA gépágyút és 125 lőszert tartalmazott, azonban ez is jelentős, 475 kg tömeggel rendelkezett.

Az Oerlikon KCA nem vált sikeres fegyverré, mert bár jelentős tűzerővel bírt, az 1970-es évektől teret nyertek a még magasabb tűzgyorsaságú, de kisebb (25, illetve 27 mm-es) kaliberű és tömegű fedélzeti gépágyúk, amit jól mutatott, hogy következő típusán (JAS 39 „Gripen”) még a svéd Saab is áttért a német Mauser BK-27 gépágyú használatára, az Oerlikon pedig piacra dobta a 25 mm-es KBA légvédelmi gépágyút.

Az 1990-es évek elején az Oerlikon még megalkotta a 30 mm-es KCA gépágyú 35 mm-esre felnagyított változatát (Oerlikon 35/1000), amely még nagyobb tömegű lőszert tüzelt, de e típus sorozatgyártását érdeklődés hiányában már meg sem kezdték.


Műszaki adatok:

Gyártó: Oerlikon

Típusnév: KCA

Típus: repülőgép-fedélzeti gépágyú

Megjelenés éve: 1971

Tervező: tervezőcsoport

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 136000 g

Teljes hossz: 2690 mm

Csőhossz: 1980 mm

Kialakítás:

Működési elv: elektromos meghajtású, revolverező rendszerű

Tárkapacitás: 150 db

Lőszer:

Neve: 30 mm Oerlikon

Mérete: 30x173 mm

Lövedék tömege: ismeretlen g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 1350 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 1030 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.