Nagoja Arzenál Ho-301

„Kézi gránátvetőből fedélzeti gépágyút”


Tervezés:

A XIX. század közepén az izolációs politikája miatt középkori szinten álló Japánt megtámadta az Amerikai Egyesült Államok. A kikényszerített nyitás sokként hatott a távol-keleti birodalomra, amely (a gyarmati sors elkerülése érdekében) rendkívül gyors, az egész országot érintő modernizációba kezdett. Az élet minden területére kiterjedő átalakulás részeként Japán modern, nyugati stílusú haderő létrehozására is törekedett.

A hatalmas erőfeszítésnek köszönhetően az 1900-as évek elejére a Nagy Japán Birodalom Ázsia legerősebb országává vált (az 1904-5-ös Orosz-japán háborúban sikeresen legyőzte az Orosz Birodalmat), az első világháború végére pedig nagyhatalmi státuszba emelkedett. A japánok ezt követően gyarmatbirodalom kiépítésére törekedtek, mivel azonban ekkorra Ázsiát már felosztották egymás között az európai nagyhatalmak, ezt kizárólag erővel tehette, ezért folytatta a fegyverkezést.

A japánok többek között a repülőgép-fejlesztésben is az addig alkalmazott stratégiát követték: első lépésben külföldről vásároltak modern nyugati fegyvereket és harcjárműveket, majd ezeket továbbfejlesztették, később pedig már helyben tervezték és gyártották típusaikat. Az 1930-as évek elején hadrendbe állították első saját tervezésű repülőgépeiket (pl.: Aicsi D1A, Mitsubishi Ki-1, Nakadzsima Ki-4), amelyeket általában 2-4 darab fedélzeti géppuskával gyártottak: a légierő típusait 7,7 mm-es Arisaka lőszert tüzelő 89-es típusú géppuskákkal (léghűtésessé alakított brit Vickers géppuskával), míg a haditengerészeti légierő 7,7 mm-es British lőszert tüzelő 92-es típussal (utóbbi gyakorlatilag egy amerikai Lewis géppuska volt, de annak jellegzetes kényszerléghűtéses hűtőköpenye nélkül).

Ezek a korai fedélzeti gépfegyverek kezdetben elfogadható teljesítmény nyújtottak, de ennek nem elsősorban a fegyverek hatékonysága volt az oka, hanem az, hogy a megtámadott ázsiai országok többsége egyáltalán nem vagy csak minimális számú repülőgéppel rendelkezett és az európai nagyhatalmak gyarmati haderejét is elavult, az anyaországban sok esetben már kiselejtezett típusokkal töltötték fel. A japánok ezért (hasonlóan a nyugati nagyhatalmakhoz) az 1930-as évek közepétől fokozatosan áttértek a nagyobb kaliberű nehézgéppuskák és gépágyúk használatára.

A bombázókat még 7,92 mm-es Mauser lőszert tüzelő 100-as típusú (német MG 81-es) és azonos lőszert tüzelő 1-es típusú (német MG 15-ös) géppuskákkal látták el, a vadászgépeket viszont már erősebb fegyverekkel. A légierő az 1-es típust (Ho-103-ast) használta, amely az amerikai M2 „Browning” nehézgéppuska másolata volt, de annak 12,7 mm-es .50 BMG lőszere helyett az olasz Breda-SAFAT fedélzeti géppuskában használt 12,7x81 mmSR (12,7 mm Breda) lőszert tüzelte.

A haditengerészeti légierő ezzel szemben az ugyancsak az amerikai M2-esen alapuló 3-as típusú repülőgép-fedélzeti nehézgéppuskát alkalmazta, amely szintén nem az eredeti 12,7 mm-es lőszert tüzelte (ehelyett a francia 13,2x96 mm-es Hotchkiss lőszerre alakították át), valamint 1939-ben hadrendbe állították a 99-es típust, amely a svájci 20 mm-es Oerlikon FF gépágyút takarta.

A második világháború második felében azonban új fejlesztésű amerikai vadászgépek jelentek meg, amelyek nem egy esetben tucatnyi találat után is röpképesek maradtak, míg az öntömítő üzemanyag-tartályt és masszív sárkányt nélkülöző japán típusok könnyen megsemmisültek. A hatalmas kötelékekben támadó amerikai nehézbombázók és új vadászgépek, valamint harckocsik ellen a japánoknak nagyobb tűzerőre volt szükségük, mert már az addig használt, 20-30 mm-es kaliberű gépágyúk sem bizonyultak elegendőnek. Ebbe a kategóriába tartozott a már említett 99-es típus mellett a 20 mm-es 97-es típusú gyalogsági páncéltörő puskán alapuló Ho-1 és dobtáras változata, a Ho-3; a Ho-5-ös, amely egy rövidített Hispano-Suiza HS.404 lőszert tüzelő, 20 mm-es kaliberre felnagyított Ho-103-ast takart; valamint a 30 mm-es Ho-155-ös és a 99-es típus 30 mm-esre felnagyított változata, a 2-es típus. Megoldásként a japánok négy új fedélzeti fegyvert terveztek: két hasonló nagy kaliberű gépágyút (Ho-203, Ho-204), egy kiemelkedően nagy kaliberű gépágyút (Ho-401) és egy speciális gépágyút (Ho-301) - e cikk utóbbi fegyvert mutatja be.


Konstrukció:

Ellentétben a többi japán fedélzeti gépfegyverrel, a Ho-301-es nem külföldi (vagy korábbi japán) gépágyúra épül, sőt, maga a koncepció is teljes mértékben egyedi, lévén a fegyver egy hüvely nélküli rakéta-póthajtású gránátot tüzelő gépágyú (a Ho-301-es paramétereit a fegyver egyedi lőszere határozza meg). A gépágyú hossza 1480 mm (ebből 780 mm-t tesz ki a fegyver csöve), ugyanakkor (nagykaliberű lőszere ellenére) tömege mindössze 49 kg.

A hagyományos lőszerek, így a gépágyú-lövedékek is két egységből állnak: a fém töltényhüvelyből, amely tartalmazza a lőportöltetet és az indításhoz szükséges csappantyút, valamint a lövedékből, amely (fejgyújtó esetén) tartalmazza a gyújtószerkezetet és a rombolást végző töltetet. Tüzeléskor a csappantyú begyújtja a lőportöltetet, amely robbanásszerű gyorsasággal ég, elindítva a lövedéket (az elhasznált töltényhüvely azonban a csőben marad, azt a következő lőszer betöltése előtt üríteni kell).

A Ho-301-es vastag falú lőszere ezzel szemben egyetlen nem szétválasztható egységet alkot. Ennek orrában szintén megtalálható a fejgyújtó és a robbanótöltet, ugyanakkor ezek alá került a csappantyú és a lőportöltet, ráadásul a lőszer fenékrészén 12 db 3,8 mm átmérőjű furatot alakítottak ki, amelyeket egy vékony alumínium lemezzel zártak el. Tüzeléskor a csappantyú begyújtja a lőportöltetet, amely relatív lassan égni kezd, amíg a nyomás átszakítja az alumínium záróelemet: a lőszer ezt követően is egyben marad, de a keletkező lőporgázok a furatokon át távoznak.

A 40 mm-es lőszer fokozatosan gyorsul fel; gyakorlatilag átmenetet képez egy rakéta-póthajtású lövedék és egy rakéta között (a lőportöltet teljesen elég, mielőtt a lövedék elhagyná a fegyver csövét). Maga a Ho-301-es által tüzelt lőszer hossza 129 mm, átmérője 40 mm, tömege 585 gramm - a fegyverhez csak kétféle lőszert gyártottak: 40 mm-es éles és gyakorló lőszert (technikailag a lőszer 39 mm átmérőjű, amelyet egy fémgyűrű vesz körül - ez tüzeléskor a huzagolásba préselődik). A speciális működés és a lövedékhez képest kis tömegű lőportöltet hátrányos következménye a lövedék kiemelkedően alacsony, 245 m/s-os csőtorkolati sebessége.

A Ho-301-es gépágyú alapját az Oerlikon FF adta, de önálló fejlesztésnek tekinthető, mivel lőszere mellett működése és mérete is eltérő (a lőszer létrehozásánál a Nagoja Arzenál mérnökei a gyárban tervezett és épített - gyalogsági - 89-es típusú gránátvetőt vették alapul). Mivel a fedélzeti gépágyúban használt 40 mm-es lőszer hüvely nélküli (tüzelést követően nem marad hátra nehéz és nagyméretű lőszerhüvely), ennek ürítésére sincsen szükség, ami drasztikusan növeli a tűzgyorsaságot.

A Ho-301-es a hasonló kaliberű kortárs gépfegyverek között kiemelkedően magas; 475 lövés/perc tűzgyorsasággal rendelkezik. További előnye, hogy mivel a lövedék fokozatosan gyorsul fel, nagy kaliberű gépágyú létére a Ho-301-es egyszerű tömegzáras működésű (hasonlóan az egyszerűbb géppisztolyokhoz): a tüzeléskor keletkező erőket különböző erejű rugók fogják fel, bonyolult csillapító-rendszer nélkül. A fegyvert kizárólag repülőgép-fedélzeti fegyverként használták, ezért sem markolatot, sem földi állványt nem gyártottak hozzá.

A baloldali fotón jól látható a Ho-301-es kézifegyverekhez hasonló (10 töltényes) szekrénytára, míg a jobb oldali kép egy amerikai tesztállványra szerelt Ho-301-est mutat.


Életút:

A Ho-301-es egy radikálisan új fedélzeti gépágyú volt, de a típus és maga az elgondolás is fejlesztési zsákutcának bizonyult; annak ellenére, hogy a rendszer papíron több előnyös tulajdonsággal rendelkezett. Ezek közé tartozott, hogy egyedi kialakítása ellenére bevált fegyvereken alapult (gyakorlatilag a már említett 89-es típus gránátján alapuló lőszert egyesítette egy átalakított Oerlikon FF gépágyúval). Más, hasonló kaliberű repülőgép-fedélzeti gépágyúkhoz képest a Ho-301-es tömege rendkívül alacsony volt: a kortárs (kiemelkedően könnyű) 37 mm-es Ho-203-as 90 kg-ot nyomott, a brit 40 mm-es Vickers S 134 kg-ot, a sikeres német BK 3,7 pedig 295 kg - szemben a mindössze 40 kg-os Ho-301-essel.

A Ho-301-es további előnye volt igen magas (a hasonló fegyvereknél 2-3-szor nagyobb) tűzgyorsasága (mivel a hüvelykivetés fázisát teljesen elhagyhatták), valamint az, hogy az alacsony kezdősebesség miatt a fegyver nem terhelte a hordozó repülőgép szerkezetét (a nagy kaliberű repülőgép-fedélzeti gépágyúk és lövegek közös problémája volt, hogy a lövéskor keletkező ellenhatás óriási stressznek tette ki a repülőt, amely idő előtti anyagfáradáshoz vagy akár katasztrófához vezethetett).

Előnyei mellett azonban a fegyver sikertelenségét is egyedi lőszere okozta. A rakéta-póthajtású gránát a 89-es típusú gránátvetőben bevált, mivel alacsony tömege miatt a fegyvert egyetlen katona is szállíthatta és használhatta, minimális hatótávolsága és pontatlansága pedig kevésbé jelentett gondot (ehhez hozzájárult az is, hogy a Ho-301-es 40 mm-es lőszerével szemben a 89-es típus nagyobb, 50 mm-es kaliberű gránátot tüzelt). A fokozatosan felgyorsuló lövedék (hasonlóan a hidegháborús amerikai Gyrojet rakéta-lőszert tüzelő kézifegyver-családhoz) rendkívül pontatlanná tette a fegyvert, mivel az elsütőbillentyű meghúzása és a 40 mm-es lövedék csőből történő távozása között hosszú idő telt el.

A rendkívül alacsony kezdősebesség legkomolyabb hátránya azonban a minimális hatótávolság volt: a fegyver 150 méteres effektív hatótávolsággal rendelkezett, ezért a Ho-301-essel felszerelt gép ki volt téve az ellenség gépágyújának, miközben képtelenek voltak a tűz viszonzására. A Ho-301-es az erősen manőverező vadászgépek ellen gyakorlatilag hatástalannak bizonyult (nem volt esély a találatra), de bombázók ellen is csak kis távolságról érhetett el találatot. Még a magas tűzgyorsaságot sem tudták kihasználni, ugyanis a Ho-301-es mindössze 10 lőszeres tárkapacitással rendelkezett, ezért általában egyetlen rövid tűzcsapás leadására volt lehetőség.

A fegyver sikertelenségéhez hozzájárult az ország korlátozott ipari kapacitása is. A Nagy Japán Birodalom igyekezett a második világháború végéig fejleszteni, azonban a kész típusokat már csak minimális számban gyártották, sok esetben pedig a sorozatgyártás meg sem kezdődött, ráadásul a légierő és haditengerészeti légierő a japán szárazföldi és vízi haderők szembenállása miatt párhuzamosan önálló fejlesztéseket folytatott, elpazarolva a szűkös erőforrásokat.

Erre jó példa a háború végi japán nagy kaliberű repülőgép-fedélzeti gépágyú-programok száma. Ide tartozott a 37 mm-es Ho-203-as és nagy tűzgyorsaságú változata, a Ho-204-es, valamint a Ho-203-as 57 mm-esre felnagyított változata (Ho-401). Ezek mellett prototípus fázisig eljutottak a következő fegyverek: az 57 mm-es, 97-es típusú páncéltörő löveg (a 97-es típusú „Csi-Ha” közepes harckocsi főfegyverének) öntöltővé átalakított változata, a Ho-402 és ennek kisebb erejű, rövidített lőszerét tüzelő variánsai (Ho-403 és Ho-3157), a Ho-203-as 75 mm-esre felnagyított változata (Ho-501) és a 88-as típusú légvédelmi löveg öntöltő változata (Ho-505). Ezek mellett további nagy kaliberű fedélzeti gépágyúk is különböző tervezési fázisokban érték meg a második világháború végét (pl.: 37 mm-es Ho-201 és Ho-202, 47 mm-es Ho-251, stb.), ezekről azonban szinte semmilyen információ nem maradt fent.

Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy az amerikaiak által folyamatosan bombázott Japánban mindössze egyetlen egy típust szereltek fel 40 mm-es hüvely nélküli lőszert tüzelő gépágyúval: a 394 példányban készült Nakadzsima Ki-44-II modelljét (egy ilyen vadászgép látható a jobb alsó fotón). E típus 2 db 12,7 mm-es Ho-103-as nehézgéppuskát és 2 db szárnyakba szerelt 40 mm-es Ho-301-est hordozott (nem mind a közel 400 gép rendelkezett a gépágyúkkal).

A Ki-44-II-esek többségét az anyaország felett vetették be a támadó amerikai Boeing B-29 „Superfortress” bombázók ellen, de hatásuk elhanyagolható volt (a pilótáktól elvárták, hogy a lőszerkészlet kimerítése után gépüket vezessék bele a B-29-esekbe), bár több bombázót sikerült ilyen módon megsemmisíteni. A Ki-44-II-esek mellett a Kawasaki Ki-45 „KAI” nehézvadászokat is fel kívánták szerelni Ho-301-es gépágyúkkal, de ez a változat már nem került sorozatgyártásra. A fegyver korlátozott hatékonysága ellenére a japánok a 40 mm-es Ho-301-es mellett hasonló továbbfejlesztett modelleket is terveztek: az 57 mm-esre felnagyított Ho-3057-est, valamint a 75 mm-esre felnagyított Ho-3075-öst.

A Ho-301-es egy abszolút egyedi repülőgép-fedélzeti gépfegyver, amely a nagy kaliberű, de alacsony kezdősebességű gránátok előnyeit igyekezett kiaknázni, megoldást nyújtva a tűzgyorsaság és romboló erő közötti fordított arányosság kérdésére (a korabeli géppuskák nagy tűzgyorsaságuk ellenére korlátozott tűzerővel, míg a nagy kaliberű gépágyúk jelentős tömegük ellenére csekély tűzgyorsasággal rendelkeztek).

A gyakorlatban ez (részben az ország korlátozott lehetőségei mellett) nem sikerült és egyetlen ország sem követte a japánok példáját, ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a hidegháború alatt több hasonló (kis nyomású 40 mm-es gránátot tüzelő) automata gránátvetőt (gyakorlatilag rövid csövű gépágyút) sikeresen használtak harcjármű-fedélzeti (köztük helikopter-fedélzeti) fegyverként. Japán ilyen kategóriás, 1996-ban hadrendbe állított 40 mm-es, 96-os típusú gyalogsági és jármű-fedélzeti öntöltő gránátvetője azonban nem kapcsolódik a Ho-301-eshez.


Műszaki adatok:

Gyártó: Nagoja Arzenál

Típusnév: Ho-301

Típus: (hüvely nélküli rakéta-póthajtású lőszert tüzelő) fedélzeti gépágyú

Megjelenés éve: 1942

Tervező: ismereten

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 40000 g

Teljes hossz: 1480 mm

Csőhossz: 780 mm

Kialakítás:

Működési elv: tömegzáras (hüvely nélküli)

Tárkapacitás: 10 db

Lőszer:

Neve: 40 mm Ho-301

Mérete: 41x129 mm

Lövedék tömege: 585 g (hüvely nélküli lőszer)

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 475 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 245 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.