Grjazev-Sipunov GS-6-23

„Maximum elméletű tűzgyorsaság: 10000 lövés/perc”


Tervezés:

Az első modern értelemben vett sorozatlövő gépfegyverek, a géppuskák a XIX. század második felében jelentek meg. Az első generációs géppuskák a tábori lövegekhez hasonlítottak: tömegük a nehéz lövegpajzzsal együtt nem ritkán a 80 kg-ot is meghaladta, akár tucatnyi rugóból álló bonyolult és sérülékeny kialakításuk pedig magas ár mellett viszonylag alacsony megbízhatóságot eredményezett, ennek ellenére statikus védelemként kiválóan megfeleltek a gyarmatokon (elsősorban Afrikában). Ezek utódai, a tökéletesített géppuskák az 1910-es években széles körben elterjedtek és alapjaiban formálták át a szárazföldi hadviselést.

A technológia fejlődésével párhuzamosan nőtt a géppuskák megbízhatósága, miközben csökkent tömegük, ezáltal alkalmassá váltak a korai repülőgépek fedélzeti fegyvereként történő alkalmazásra is: az 1915-ös Sikorsky S-16-os például egyetlen 7,7 mm-es Vickers géppuskát hordozott, amely 450 lövés/perc tűzgyorsasággal rendelkezett, igaz, az újfajta használt miatt a fedélzeti gépfegyverekkel szemben felszíni társaiktól eltérő igényeket támasztottak.

A szárazföldi géppuskákat elsődlegesen az ellenség lefogására használták: a cél a területtűz volt, ahol az egyes gépfegyverek pontossága kevésbé volt fontos, mivel egyszerre nagyszámú, egymás látóterét részben átfedő gépfegyvert használtak és rendkívül hosszú időn át tüzeltek. Ezzel szemben a levegőben rendkívül fontos volt a fegyver alacsony tömege, a pontosság és a magas tűzgyorsaság, mivel a hordozó repülőgép és célpontja is gyorsan mozgott és erősen manőverezett, ezért általában az ellenséges repülőt csupán néhány másodpercig tudták célkeresztben tartani és ez idő alatt kellett azt megsemmisíteni, ugyanakkor a repülés közbeni folyamatos légáramlatból fakadó állandó hűtés feleslegessé tette a nehéz víztartályok használatát.

Az 1933-tól gyártott szovjet Polikaprov I-15 vadászgép például már 4 db PV-1 géppuskát hordozott, amely a Maxim géppuska léghűtésessé átalakított változata volt, de csupán 14,5 kg-ot nyomott, ugyanakkor 750 lövés/perc tűzgyorsasággal rendelkezett. E típus utódja, a Polikaprov I-16 jelentős technológiai ugrást jelentett: e típus már egyfedelű vadászgép volt zárható pilótafülkével és behúzható futóművel és bár verziótól függően továbbra is csak 2-4 db géppuskát hordozott, ezek már SKASz típusúak voltak, amelyek rendkívül magas, percenként 1800 lövés/perc tűzgyorsasággal rendelkeztek.

A szovjetek 1939-ben kis számban gyártották e gépfegyver továbbfejlesztett változatát („Ultra” SKASz), amely kiemelkedő, 3000 lövés/perc tűzgyorsasággal rendelkezett, azonban e fegyver három okból sem terjedt el. Egyrészt bonyolult és drága modell volt, de még ennél is nagyobb problémát jelentett, hogy a kialakítás elérte elméleti határait; a tüzelést követően időre volt szükség, amíg az elhasznált töltényhüvelyt kihúzták a csőfarból, majd új lőszer került a csőbe. Az SKASz egyedi, forgótáras töltőrendszere kortársainál magasabb tűzgyorsaságot biztosított, de 3000 lövés/perc tűzgyorsaság mellett a fegyver megbízhatósága drasztikusan lecsökkent, ráadásul egy repülőgépen bármilyen töltési probléma végzetessé válhat, mert a levegőben általában nincs lehetőség azok orvoslására.

Az SKASz fedélzeti géppuskák azonban nem ezek miatt tűntek el, hanem azért, mert az 1930-as évek második felétől elterjedtek a tisztán fémépítésű repülőgépek, amelyek ellen nagyobb távolságból már hatástalannak bizonyultak a kiskaliberű gépfegyverek, ezért a 6,5-7,92 mm-es géppuskákat a 12,7-15 mm-es nehézgéppuskák váltották ki, amelyek nagyobb mennyiségű robbanóanyagot hordozó lövedékei alacsonyabb tűzgyorsaság mellett is nagyobb pusztításra voltak képesek. A második világháború második felében ezeket is kiváltották a 20-30 mm-es gépágyúk (pl.: szovjet SVAK), amelyek a háború utáni sugárhajtóműves repülőgépeken is megmaradtak.

Az 1950-es évekre általánossá váltak a 30 mm-es kaliberű repülőgép-fedélzeti gépágyúk, de továbbra is igény maradt a tűzerő növelésére, amit viszont már csak a tűzgyorsaság növelésével tudtak emelni. A Szovjetunióban a háború utáni Mikojan-Gurjevics vadászgépeken kezdetben 23 mm-es NR-23-as (MiG-15, MiG-17), majd 30 mm-es NR-30-as (MiG-19, MiG-21) gépágyúkat alkalmaztak, később viszont áttértek a Grjazev-Sipunov GS-23 alkalmazására, amely már 3000 lövés/perc feletti tűzgyorsasággal rendelkezett, azonban a szovjetek még ennél is nagyobb tűzerőt vártak el, ezért az 1970-es évek elején megjelent a GS-6-23-as gépágyú (GRAU kódja: 9A-620).

A többi szovjet repülőgép-fedélzeti gépágyúhoz hasonlóan a fegyver neve (GS-6-23) a főtervezőt (Grjazev-Sipunov), a csövek számát (6 db) és a fegyver kaliberét (23 mm) mutatja (ez alól kivételt képeznek a GS-30-1 és GS-30-2 repülőgép-fedélzeti gépágyúk, ahol a kaliber a csövek száma előtt szerepel, valamint a kétcsövű GS-23). Neve ellenére Grjazev és Sipunov csak a fegyver fejlesztését végezték (a tulai Finommechanikai Tervezőirodában, más néven a KBP tervezőirodában), a gyártást a Gyegtyarjov Gépgyár végezte.


Konstrukció:

A GS-6-23 megalkotásakor a cél a rendkívül magas tűzgyorsaság elérése volt, de mindezt minimális méret és tömeg mellett, amelyet sikerült elérni: a fegyver teljes hossza csupán 1400 mm (ebből 1000 mm-t tesz ki a fegyver csöve), üres tömege pedig alig 73 kg.

A gépágyú a megjelenésekor a Szovjetunióban szabványosnak számító 23 mm-es kaliberű, AM-23 jelű (23x115 mm-es) lőszert tüzeli (ugyanezt használták a szovjet GS-23, NS-23, NR-23, AM-23 és R-23 gépágyúk is, a második világháborús, földi célpontok ellen tervezett Volkov-Jarcev VJa-23 viszont saját 23x152 mm-es lőszert tüzelt). A GS-6-23 repesz-romboló gyújtó (HEI) és nyomjelzős páncéltörő (AP-T) lőszert tüzel.

Ahogy a bevezetőben is olvasható, az egycsövű, hagyományos kialakítású gépfegyverek tűzgyorsaságát nem lehet megbízhatóan kb. 2000 lövés/perc fölé növelni, ezért a GS-23 kétcsöves kialakítású (Gast rendszerű), amellyel 3000 lövés/perc fölé növelhető a fegyver tűzgyorsasága, a GS-6-23-on azonban még ennél is magasabb értékeket vártak el, ezért a fegyver 6 csövű, forgócsöves kialakítású.

A gépágyú gázműködtetésű, ahol a lőszert betöltik az első töltényűrbe, majd a fegyver tovább fordul: az első lőszer a töltés második fázisába lép, miközben a következő csőben is megkezdődik a töltés, ami papíron rekordmagas, 10000 lövés/perc elméleti tűzgyorsaságot biztosít. A GS-6-23 a nyugati forgócsöves gépágyúkkal ellentétben tisztán gázműködésű, emiatt a fegyver beindításához piropatron tölteteket alkalmaznak; egy gépágyúhoz 10 piropatront rendszeresítettek, ezért a fegyver két leszállás között maximum 10 alkalommal süthető el.

A gépágyút két repülőgépen alkalmazták, ezek lőszerjavadalmazása 260, illetve 500 lőszer, ezért az elektronikus szabályzórendszer csak rövid tűzcsapásokat engedélyez (ellenkező esetben a pilóta a teljes lőszerkészletet tárkapacitástól függően 2, illetve 3 másodpercnyi folyamatos tüzeléssel kimerítené). A gépágyú eredetileg hevederes tárból tüzelt, amely azonban töltési problémákhoz vezetett, ezért a későbbi változaton speciális, heveder nélküli tárat alkalmaznak. A GS-6-23 kizárólag repülőgép-fedélzeti változatban készült, mert a kiemelkedő tűzgyorsaság folyamatos hűtést igényel, amely a földön nem megoldott.


Életút:

Vaszilij Petrovics Grjazev és Arkagyij Georgijevics Sipunov a KBP tervezőirodában több repülőgép-fedélzeti gépágyút tervezett (pl.: GS-23), amelyek az 1960-as évektől kiszorították a hatalmas tételben gyártott Nudelman-Richter NR-23-asokat. Az 1970-es években a tervezőpáros összesen 4 új repülőgép-fedélzeti gépágyút tervezett: az egycsövű, de mindössze 46 kg-os, 30 mm-es kaliberű GS-30-1-et és a GS-23 30 mm-es változatát, a GS-30-2-t. E fegyverek mellett született meg a GS-6-23, amellyel párhuzamosan utóbbinak is megalkották 30 mm-esre felnagyított megfelelőjét, a GS-6-30-at.

A GS-6-23 (és a GS-6-30 is) 1975-ben jelent meg, de a fegyver több műszaki problémától szenvedett és tűzgyorsasága a vártnál alacsonyabb; 6-8000 lövés/perc volt. A gépágyúból ezért megalkották a továbbfejlesztett GS-6-23M változatot, amelynél sikerült megoldani a korai problémákat és 9000 lövés/perc fölé nőtt a tűzgyorsaság (a sorozatgyártású példányok többsége GS-6-23M típusú). A GS-6-23-at eredetileg két repülőgéptípus, a Mikojan-Gurjevics MiG-31 elfogó vadászrepülőgép és a Szuhoj Szu-24 vadászbombázó repülőgép használta fedélzeti gépágyúként: mindkét gép 1-1 db GS-6-23-at szállított (a MiG-31 260 db, a GS-6-23 500 db lőszerrel). A MiG-31 kiemelt feladatú típus volt; kifejezetten a közvetlenül a Szovjetunió területét támadó (amerikai) bombázók elfogására tervezték, azonban mivel ilyen támadás soha nem történt, a típus soha nem vett részt harccselekményben (a bal felső fotón egy MiG-31-es, jobboldalt egy Szu-24-es látható).

A GS-6-23 gépágyút - mint a Szovjetunió legnagyobb tűzerejű fedélzeti gépfegyverét - nem exportálták, azt kizárólag a szovjet légierő típusai használták, azonban felhasználták az SzPPU-6 függeszthető fegyvertartó konténerben, amelyből a Szuhoj Szu-15 elfogó vadászrepülőgép 2 db-ot szállított (ez látható a jobb alsó fotón).

A GS-6-23 a világ máig legnagyobb tűzgyorsaságú, gyártásba került fegyvere: a Szu-24-es repülőgép 500 lőszeres kapacitása révén 3 másodperc alatt a fegyver 100 kg-nyi (végtelen tárkapacitással számolva egy perc alatt 2 tonnányi) tömegű lövedék célba juttatására képes, ezáltal még rövid sorozatokkal is képes minden (légi) célpont megsemmisítésére. A GS-6-30 változat nagyobb tömegű lőszert tüzel, de azonos működése ellenére tűzgyorsasága lényegesen alacsonyabb; percenként 4-6000 lövés/perc (a bal alsó fotón egy Szuhoj Szu-27-es vadászrepülőgép GS-6-30 gépágyúja látható).

A hidegháború második felében az irányított légiharc-rakéták képességei jelentősen nőttek, ezért a fedélzeti gépágyúk háttérbe szorultak, azonban ezek máig hatékony közelharci fegyvernek számítanak, ezért a modern vadászrepülőgépeken is megtalálható, ugyanakkor a GS-6-23 kiemelkedő tűzgyorsasága később már hátrányosnak számított (lőszerkészletét túl gyorsan eltüzeli).

A későbbi szovjet Mikojan-Gurjevics MiG-29 és Szuhoj Szu-27-es vadászrepülőgépek a 30 mm-es GS-30-1 gépágyút használják, akárcsak az ezeket kiváltó Szuhoj Szu-57-es. A Szovjetunió összeomlását követően a Szu-15-ösöket rövid időn belül kivonták, a MiG-31-es és Szu-24-es típusok azonban máig hadrendben állnak.

A GS-6-23-hoz legközelebb a szintén szovjet Jakusev-Borzov JakB-12,7 áll, amely egy négycsövű helikopter-fedélzeti nehézgéppuska (a Mil Mi-24 helikopter főfegyvere), azonban ez 12,7 mm-es kaliberű (Grjazev és Sipunov maguk is terveztek egy forgócsöves gépfegyvert a Mi-24 számára; a GSG-7,62-t). A GS-6-23 amerikai megfelelője a General Electric GAU-8/A gépágyú, ám utóbbi elektromos működésű, kifejezetten földi csapásmérésre szánták (egyedül a Fairchild Republic A-10 „Thunderbolt II” repülőgép használja) és tűzgyorsasága lényegesen alacsonyabb: percenkén 3900 lövés.


Műszaki adatok:

Gyártó: Gyegtyarjov Gépgyár

Típusnév: GS-6-23 (GRAU kódja: 9A-620)

Típus: repülőgép-fedélzeti gépágyú

Megjelenés éve: 1975

Tervező: Vaszilij Petrovics Grjazev és Arkagyij Georgijevics Sipunov

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 73000 g

Teljes hossz: 1400 mm

Csőhossz: 1000 mm

Kialakítás:

Működési elv: forgócsöves; gázműködésű

Tárkapacitás: 260 vagy 500 db

Lőszer:

Neve: 23 mm AM-23

Mérete: 23x115 mm

Lövedék tömege: 200 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 10000 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 715 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.