General Electric M61

„Forgó tűzközpő”


Tervezés:

A világ első modern értelemben vett repülőgépét, a Wright Flyer-t a névadó amerikai Wright testvérek építették, 1903-ban, azonban az 1910-es évekre az Amerikai Egyesült Államok lemaradt az európai repülőgépgyártó műhelyek, különösen Franciaország mögött. Az első világháború ezt tovább erősítette, mert az angolok, franciák és németek közötti hadiállapot rendkívüli mértékben felgyorsította a fejlesztést. Az Amerikai Egyesült Államok ennek ellenére az 1910-es évek második felére gyakorlatilag beérte az európai nagyhatalmakat (különösen vízi repülőgépek terén), mert bár ekkor a tengerentúli ország még nem állt hadban, hatalmas kapacitású repülőgép-iparára támaszkodva óriási ütemben fegyverkezett.

Az Amerikai Egyesült Államok ugyan 1917. április 6-án végül az Antant oldalán belépett az első világháborúba, az európai frontra szánt vadászgépekből azonban elenyésző példányszám épült - a legtöbb, 168 darabot a Standard E-1 típusból gyártottak, de ez sem került bevetésre (az amerikaiak ekkor elsősorban a vízi repülőgépgyártásra koncentráltak). Az első világháborús vadászrepülőgépek, köztük az E-1-es is mindössze 1-2 db géppuskával rendelkezett, mivel ez is elegendőnek bizonyult a korszak rendkívül könnyű építésű, túlnyomórészt fából és vászonból gyártott típusai ellen.

A két világháború közötti békeidők után, az 1930-as évek második felétől az Amerikai Egyesült Államok is jelentős modernizációba kezdett. Az ekkor már a világ legerősebb nagyhatalmának számító ország is áttért az egyfedelű, teljesen fémből készült vadászrepülőgépekre, az ellenség leküzdésére pedig drasztikusan megnövelték a hordozott fegyverzet mennyiségét.

Amíg azonban az európai vadászgépeken a 7-8 mm-es géppuskákat 12,7-15 mm-es nehézgéppuskákkal, majd 20 mm-es (a háború végén pedig már 30 mm-es) gépágyúkkal váltották ki, addig az amerikaiak a háború végéig előnyben részesítették a 12,7 mm-es AN/M2-es nehézgéppuskákat, amelyekből egyetlen vadászgép akár 6-8 darabot is szállított.

Az AN/M2 az M2 „Browning” nehézgéppuska repülőgép-fedélzeti változataként rendkívül megbízhatónak bizonyult, 6-800 lövés/perc tűzgyorsasága magasnak számított, ugyanakkor mindössze 28 kg-os tömeggel rendelkezett, de a háború végére így is nyilvánvalóvá vált, hogy a jövő a nagyobb kaliberű, hatótávolságú és rombolóerejű gépágyúké.

Az amerikaiak (a többi győztes nagyhatalomhoz hasonlóan) igyekeztek a háború végén összegyűjteni a németek csúcstechnológiai fejlesztéseit és az ezeket tervező tudósokat, segítve saját programjaikat. Ez vezetett az amerikai Ford M39-es gépágyúhoz, amely (a kortárs brit ADEN és francia DEFA 550 fedélzeti gépágyúkhoz hasonlóan) a nácik Mauser MG 213-as fejlesztésén alapult (a britekkel és franciákkal szemben azonban nem a 30 mm-es MG 213C-n, hanem a kisebb, 20 mm-es MG 213-on). Az MG 213/M39 gépágyúk újdonsága a revolverekhez hasonló forgótáruk volt, amely jelentős mértékben felgyorsította a töltést: az új fegyver - lényegesen nagyobb méretű lőszere ellenére - 1500 lövés/perc tűzgyorsaságra volt képes.

Az M39-es igen sikeres gépágyúvá vált, amelyből amerikai vállalatok 30 ezernél is több példányt építettek és a fegyvert az 1940-es, 50-es évek legtöbb amerikai vadászgépe és több bombázója használta, azonban már közvetlenül a második világháború után az amerikai légierőben igény mutatkozott egy még magasabb tűzerejű fedélzeti gépágyú iránt.

Amíg a nyugat-európai országok a nagyobb, 30 mm-es lőszert választották, addig az amerikaiak továbbra is ragaszkodtak a kisméretű nehézgéppuska-lőszerhez, amit kompenzálandó egy kiemelkedően magas tűzerejű fegyvert vártak el. A hadsereg ezért 1946-ban Project Vulcan néven programot indított egy rekordmagas, 7200 lövés/perc tűzgyorsaságú, hatcsövű gépágyú létrehozására. A pályázatra egyedül a General Electric vállalat jelentkezett, fegyverük sorozatgyártású változata az M61 „Vulcan” (angol; vulkán) nevet kapta.


Konstrukció:

A korábbi amerikai fedélzeti fegyverektől eltérően az M61-es nem egy már meglévő fegyveren alapul, ehelyett teljesen új tervezet. A fegyver megjelenésekor amerikai viszonyok között kiemelkedően nagyméretűnek számított 1,827 méteres hosszával (ebből 1,5 métert teszi ki a fegyver csöve) és 112,5 kg-os tömegével (összehasonlításul az M39-es 80,9 kg tömegű).

A fegyvert eredetileg 15 mm-es lőszerre tervezték (ld. „Szolgálatban” bekezdés), később viszont áttértek a 20 mm-es gépágyú-lőszerre. Azért, hogy csökkentsék a logisztikai terhelést, nem a második világháborús Hispano-Suiza HS.404 (amerikai szolgálatban változattól függően M1, A/N M3 vagy M24) 20x110 mm-es és nem is az M39-es 20x135 mm-es lőszerért használták, hanem a kortárs M39-es 20x102 mm-es lőszerét.

A fegyver kezdetben vegyes lőszerkészlettel rendelkezett: M53-as páncéltörő gyújtólőszert (API) és M56A3 nagy robbanóerejű gyújtó (HEI) lőszert tüzelt, az 1980-as évektől viszont áttértek a homogén hibrid PGU-28AB nagy robbanóerejű fél-páncéltörő gyújtólőszer (SAPHEI) használatára.

A Vulcan gépágyú az 1800-as években használt Gatling manuális géppuskák felnagyított, automata változata. Maga a fegyver hat csővel rendelkezik, amelyek több egybeépített gépfegyvereként viselkednek. Egy hagyományos kialakítású automata lőfegyverben minden részfolyamat egyetlen csőben történik: a lőszert betöltik a csőbe, megtörténik a reteszelés, a fegyvert elsütik, a tüzeléskor keletkező energiákat felhasználva a zártömb hátrasiklik, az elhasznált lőszerhüvelyt ürítik, majd a folyamat újrakezdődik.

A forgócsöves gépágyúkban, így az M61-esben azonban ugyanezen folyamatok a különböző csövekre szétosztva, párhuzamosan mennek végbe: amíg az első lőszert betöltik, a következő csőben megtörténik az elsütés, egy másikban pedig már az elhasznált lőszerhüvely ürítése. Mivel nem kell kivárni, amíg az előző részfolyamat befejeződik, a forgócsöves gépágyúk tűzgyorsasága rendkívül magas: a Vulcan akár 6000 lövés/perc (a fejlesztett változatnál 6600 lövés/perc) tűzgyorsaságra is képes (a több cső és a légi alkalmazásból fakadó folyamatos hűtés miatt a csövek nem melegednek túl).

A rendkívüli tűzgyorsaságot ellensúlyozandó a repülőgépek jelentős, több esetben 1000 lőszert meghaladó lőszerkészlettel repültek. A forgócsöves kialakítás következményeként a Vulcan működéséhez elektromos áramra van szükség, amely többféle forrásból származhat: a legegyszerűbb a repülőgép sugárhajtóművével összekötött generátor, de emellett kialakítottak a repülőgép testéből kiemelkedő, torló levegős turbinával hajtott, illetve beépített generátoros változatot is. A jelentős számú lőszer miatt a fegyver az elhasznált lőszerhüvelyeket visszatölti a tárba, mivel enélkül a könnyű vadászgépek súlypontja tele és üres tárral lényegesen különbözne, instabilitást okozva.


Életút:

Az Amerikai Egyesült Államokban a második világháború után kezdődött meg a forgócsöves gépágyúk fejlesztése. Az ötlet közvetlenül Richard Jordan Gatling 1860-as évekbeli (manuális) Gatling géppuskájából származott, amelyet összekapcsoltak egy elektromos forgatórendszerrel, amely rendkívül gyors és egyenletes töltést biztosított.

Ahogy a bevezetőben is olvasható, a hadsereg eredetileg egy 7200 lövés/perc tűzgyorsaságú gépfegyvert igényelt, amely azonban mindössze 15,2 mm-es lőszert tüzelt. Az első, T45 jelű tesztfegyver 1949-ben jelent meg, azonban a vártnál lényegesen alacsonyabb, 2500 lövés/perc sebességre volt képes, ezért megkezdődött az áttervezése és tökéletesítése.

Az 1950-es évekre a 15,2 mm-es T45-ös tűzgyorsasága már megközelítette a percenkénti 4000 lövést, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy pusztán a tűzgyorsaság növelésével nem lehet ellensúlyozni a többi nagyhatalom, különösen a Szovjetunió gépágyúinak lényegesen nagyobb lőtávolságát, ezért a T45-ös mellett két további prototípust építettek: a 20 mm-es T171-est és a 27 mm-es T150-est.

Mivel az M39 képében az amerikaiak már rendelkeztek egy elfogadható képességű fedélzeti gépágyúval, az M61-es csak több mint egy évtizedes fejlesztést követően, 1959-ben jelent meg (ekkorra a 15,2 mm-es változatot leállították és a fennmaradók közül a 20 mm-es modell sorozatgyártását kezdték meg).

A fegyvert elsőként a Lockheed F-104 „Starfighter” vadászgépen alkalmazták (annak kis mérete miatt csökkentett, 725 lőszeres tárkapacitással), de az M61-es hevederes kialakítása problémákhoz vezetett, ezért ehelyett áttértek a heveder nélküli M61A1 modell előállítására.

Az F-104-es vadászgép mellett a gépfegyver idővel megjelent a Republic F-105 „Thunderchief” vadászbombázón (1028 lőszerrel), majd további amerikai repülőgépeken (köztük az 1030 lőszert szállító LTV A-7 „Corsair II” csapásmérő típuson, valamint a mindössze 640 lőszert hordozó McDonnell Douglas F-4 „Phantom II” vadászbombázón).

A Vulcan az 1960-as évek közepétől átvette az amerikai repülőgép-fedélzeti gépágyú szerepét, mivel azonos lőszere ellenére elődjénél négyszer magasabb tűzgyorsasággal rendelkezett (a M61A2 még magasabb; 6600 lövés/perc tűzgyorsasággal bírt).

Az 1960-as és 70-es években az Amerikai Egyesült Államokban is úgy vélték, hogy a repülőgép-fedélzeti gépágyúk korának leáldozott, a jövő a gépágyú nélküli, tisztán irányított rakétafegyverzettel felszerelt vadászgépeké, ennek ellenére a fegyverrel több tucat szovjet MiG vadászgépet semmisítettek meg (elsősorban MiG-17-eseket a Vietnámi háborúban).

A másodpercenként 100(!) lövedéket indítani képes gépágyúból a beépített repülőgép-fedélzeti változata mellett kidolgozták konténeres változatát (SUU-16/A), emellett létezett szárazföldi M113 csapatszállítóra épített önjáró légvédelmi változat (M163 VADS), rövid csövű helikopter-fedélzeti variáns (M35), illetve hadihajókra telepített önvédelmi (CIWS) rendszeres verziója (Phalanx).

A fegyverrel szembeni legfontosabb ellenérv a rövid és kis kaliberű, más fedélzeti gépágyúkhoz képest igen alacsony energiájú lőszere, ennek ellenére az amerikai légierő több mint fél évszázadon át preferálta a típust: modernizált, könnyített változatát beépítették a Lockheed Martin F-22 „Raptor” vadászrepülőgépbe.

A fegyvert jelenleg is gyártják, gyenge lőszer miatt új típusokban azonban már nem használják: a Lockheed Martin F-35 „Lightning II” vadászgép már a 25 mm-es GAU-22/A, míg a holland eredetű Goalkeeper CIWS a 30 mm-es (szintén a General Electric által fejlesztett) GAU-8/A „Avenger” gépágyút használja (a Vulcan-hoz hasonlóan mindkettő forgócsöves működésű).


Műszaki adatok:

Gyártó: General Electric

Típusnév: M61 „Vulcan” (Vulkán)

Típus: repülőgép-fedélzeti gépágyú

Megjelenés éve: 1959

Tervező: tervezőcsoport

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 112500 g

Teljes hossz: 1827 mm

Csőhossz: 1500 mm

Kialakítás:

Működési elv: elektromos meghajtású, forgócsöves rendszerű

Tárkapacitás: 480-1030 db

Lőszer:

Neve: 20x102 mm

Mérete: 20x102 mm

Lövedék tömege: 100 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 6000 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 1050 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.