General Electric GAU-8/A

„Pusztító bosszúálló”


Tervezés:

Az első katonai repülőgépek fegyvertelen felderítők voltak, de szinte azonnal megjelentek az utas- és teherszállító-repülőgépek, az ellenséges repülőgépeket leküzdeni képes vadászgépek, valamint a bombákkal szárazföldi célpontokat támadó bombázók. Ezek mellett már az első világháború alatt felmerült egy további géptípus, az alacsonytámadó/földi csapásmérő repülőgép iránti igény, amely kapcsolatban áll a gyalogsággal és igény esetén képes rövid időn belül az ellenség precíziós támadására. Erre a feladatra egy, a vadászgépek és bombázók közötti típusra volt szükség, mert nem volt igény a magas végsebesség, viszont szükség volt a repülőgépek páncélozására, ugyanis ki voltak téve az ellenséges gyalogság tüzének.

Az első csapásmérő repülőgépek (pl.: német Junkers J.I, brit Sopwith TF.2 „Salamander”) kis kaliberű géppuskákat és 10-25 kg-os bombákat hordoztak, ennek ellenére igen sikeresnek bizonyultak, ezért fejlesztésük az első világháborút követően is folytatódott. Az 1930-as években elterjedt egy új alváltozatuk, a zuhanóbombázó repülőgép, amely általában egyetlen (100-500 kg-os) bombát hordozott, de a gyalogság és megerősített ellenséges állások ellen igen eredményesnek bizonyultak. A német Junkers Ju 87 „Stuka” zuhanóbombázók a második világháború kezdetén különösen jól szerepeltek, azonban ahogy nőtt a gépesített gyalogság aránya, valamint a harckocsik száma, a pontatlan nem irányított bombák hatékonyságra drasztikusan leromlott.

A csapásmérő repülőgépek között ezért ismét többségbe kerültek a páncélozott, vízszintesen támadó típusok, amelyek a szárazföldi harcjárművek páncélzatának leküzdésére a géppuskák helyett mind nagyobb kaliberű (20, majd 30 mm-es) gépágyúkat hordoztak. Ez a folyamat már az 1920-as években elkezdődött (pl.: az amerikai Aeromarine PG-1 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuskát és 1 db 37 mm-es Baldwin gépágyút hordozott), de a világháború alatt jelentek meg magasabb számban (pl.: Henschel Hs 129, Junkers Ju 87G).

A nagy kaliberű repülőgép-fedélzetű páncéltörő gépágyúk alapvetően megfelelően teljesítettek, a második világháború után mégis fokozatosan kiszorultak, aminek három oka volt. Egyrészt az új sugárhajtóműves vadászgépeken azok kisebb terhelhetősége miatt a minimális tömegű gépfegyvereket preferálták, a másodvonalbeli szolgálatra visszaszorult utolsó generációs légcsavaros vadászrepülőgépek gépfegyverei és bombái ebben a feladatkörben elfogadhatóan teljesítettek, ráadásul a háború végén a repülőgépre szerelt 50, illetve 75 mm-es páncéltörő lövegek minimális lőszer-kapacitásuk ellenére rendkívül megterhelték a hordozó járművet.

Az Amerikai Egyesült Államokban ezért kidolgozták egy új fegyver koncepcióját: egy olyan gépágyút fejlesztettek, amely ”mindössze” 37 mm-es kaliberű volt, de rendkívül magas tűzgyorsasága és jelentős tárkapacitása révén a fő csataharckocsik kivételével minden célpont ellen hatékony lehet. A T250-es gépágyú speciális, forgócsöves kialakítása révén 3000 lövés/perc tűzgyorsaságra volt képes, de jelentős tömege miatt egyetlen amerikai vadászgép sem volt alkalmas a hordozására, ezért ehelyett a 40 mm-es Bofors légvédelmi gépágyú és a 2 db egybeépített 40 mm-es lövegből álló T141 kiváltására szánt T249 „Vigilante B” önjáró légvédelmi lövegbe építették be (ez gyakorlatilag egy M113 lánctalpas csapatszállító testére szerelt T250-es gépágyút takart).

A Vigilance programot később a (szintén sikertelen) MIM-46 „Mauler” irányított rakétarendszer javára leállították, ennek utódja pedig az ungyancsak rakétákat tüzelő MIM-72 „Chaparral” önjáró légvédelmi üteg lett, míg a csöves légvédelem továbbra is a 40 mm-es Bofors gépágyút használta (igaz, a két Bofors gépágyúval felszerelt M247 „Sergeant York” szintén nem került sorozatgyártásba).

Eközben az amerikai légierő szinte teljes mértékben áttért a nem irányított és irányított rakéták használatára, ahogy azonban kivonták az utolsó légcsavaros repülőgépeket, kiderült, hogy az új, sugárhajtóműves típusok magas sebességük, korlátozott kapacitásuk és védtelen felépítésük miatt csapásmérő feladatkörben nem ideálisak, a kisszámú hordozott rakéta pedig nem mindig elegendő, ezért az 1960-as évek végén az amerikaiak megkezdték egy, a második világháborús dedikált csapásmérő típusokhoz hasonló, de modern repülőgép tervezését (A-X program).

Ez vezetett a Fairchild Republic A-10 „Thunderbolt II” repülőgép létrehozásához, amellyel párhuzamosan megkezdték egy kifejezetten e típusba tervezett fedélzeti gépágyú kifejlesztését. Utóbbi pályázaton a General Electric, a közösen induló Philco és Ford, a General American és a Hughes vállalatok vettek részt, amelyek közül a General Electric típusát választották ki és rendszeresítették GAU-8/A jelzéssel (a típus teljes hivatalos megnevezése A/A 49E-6 fegyverrendszer, de általában GAU-8-ként rövidítik, beceneve Avenger, azaz bosszúálló).


Konstrukció:

A General Electric már közvetlenül a második világháborút követően megkezdte egy hasonló, de 20 mm-es kaliberű gépágyú tervezését, amelyet több mint egy évtizedes fejlesztést követően M61 „Vulcan” néven rendszeresítettek. Az M61-et kifejezetten vadászrepülőgépek fedélzeti fegyvereként használták, míg a belőle kialakított, háromcsövű M197-et helikopterekben alkalmazták, ezért az egyik fő szempont a tömeg alacsonyan tartása volt (az 1,8 méter hosszú M61 tömege 112 kg, az M197-é 60 kg).

Velük szemben a GAU-8/A-nál a repülőgépet tervezték a fegyver köré, ezért a cél a tűzerő maximálása volt, emiatt viszont az Avenger sokkal nagyobb: teljes hossza 5931 mm, amelyből csak a fegyver csöve 2300 mm-t tesz ki, ráadásul az üres fegyver tömege is 281 kg, tárral, tűzkész állapotban pedig 1828 kg (a GAU-8/A a világ legnagyobb tömegű repülőgép-fedélzeti gépágyúja). Baloldalt egy híres promóciós fotó látható az Avenger gépágyúról; a fegyver méretének érzékeltetésére egy Volkswagen Bogár személygépjárművel.

A 30 mm-es kaliberű gépágyú speciális lőszert tüzel; a 30x173 mm-es lőszer különlegessége, hogy acél vagy réz helyett alumínium-hüvelyű, ezáltal tömege lényegesen alacsonyabb a hasonló űrméretű lőszereknél, ami magasabb lőszer-kapacitást eredményez. A fegyverhez a GPU-15 típusú gyakorlólőszer mellett kétféle; páncéltörő gyújtó- (API) és nagy robbanóerejű gyújtó- (HEI) lőszert rendszeresítettek: előbbi képezi az alaplőszert, de minden hatodik lőszer HEI típusú. A lemerített urán-magos páncéltörő lőszer 30 fokos beesési szög mellett 76 mm-nyi, 1000 méterről 59 mm-nyi homogén acél átütésére képes.

A 2010-es évek végén felmerült, hogy jelentős környezet-károsító hatása miatt az uránt más nagy sűrűségű fémmel (pl.: volfrám-karbiddal) helyettesítik, ez azonban a páncélátütési képesség csökkenésével járna (ezek cikk írásakor a tervezet új lőszert még nem rendszeresítették).

A GAU-8/A az M61-en is alkalmazott Gatling típusú, forgócsöves rendszerű. E kialakítás lényege, hogy a fegyver töltésekor végbemenő folyamatok, így az elhasznált töltényhüvely kivonása, majd új lőszer betöltése a fegyverbe és a tüzelés nem egyetlen csőben, egymás után történik, hanem több csőben párhuzamosan, ezáltal drasztikusan megnövelhető a tűzgyorsaság.

A Gatling-rendszerű fegyvereket az 1800-as évek közepén fejlesztették ki és ekkor még kézi erővel forgatták a csöveket, ez azonban az egyenetlen forgatási sebesség miatt különböző problémákhoz vezetett, ráadásul az emberi izomerő korlátozta a tűzgyorsaságot, ezért a General Electric a rendszert egy elektromos motorral párosította.

A hétcsövű GAU-8/A motorja eredetileg kétfokozatú volt, ezáltal 2100, illetve 4200 lövés/perc tűzgyorsaságot produkált, a sorozatgyártású példányokon azonban egyetlen, 3900 lövés/perc tűzgyorsaságú fokozatot alkalmaznak. Amennyiben a fegyver rendelkezne egy percnyi folyamatos tüzeléshez elegendő lőszerrel, percenként 1529,45 kg (~ 1,5 tonna) lövedék célba juttatására lenne képes.

A gépágyú rendkívül nagy kapacitású, 1174 lőszeres tárból tüzel, amely 18 másodpercnyi folyamatos tüzelést tesz lehetővé, de a gyakorlatban a pilóták rövid, egy-két másodpercig tartó tűzcsapásokat adnak le. Az elhasznált töltényhüvelyeket a rendszer visszatölti a tárba, mert a nagy mennyiségű kivetett lőszerhüvely veszélyes lenne a repülőgépre.


Életút:

Ahogy a bevezetőben is olvasható, a GAU-8/A gépágyút az A-X csatarepülőgép-programmal párhuzamosan fejlesztették, ezért a repülőgépeket kezdetben a 20 mm-es M61-es gépágyúkkal tesztelték. A Northrop YA-9 és a Fairchild Republic YA-10 repülőgépek közül utóbbit választották ki és kezdték gyártani A-10 jelzéssel, míg az Avenger gépágyú 1977-ben jelent meg.

Az A-10 „Thunderbolt II” (közkeletű becenevén Warthog) egyedi repülőgép: sugárhajtóműves típus, de kifejezetten kis magasságú, alacsony sebességű repülésre tervezték, ezáltal hosszú ideig a harctér felett tartózkodhat, miközben vastag páncélzata komoly védelmet nyújt számára, míg a rakéták és bombák mellett a GAU-8/A gépágyú páratlan tűzerőt biztosít számára.

Az A-10-eseket kezdetben a pilóták körében közutálat övezte, mert a típus a vadászgépekhez képest rendkívül lassú és lomha volt. A repülőgépet elsőként az 1991-es Öbölháborúban vetették be, ahol 8100 bevetést teljesítettek: ezalatt a földi légvédelem tüzétől elvesztettek 4 repülőgépet, de megsemmisítettek több mint 2000 db iraki harcjárművet, 1200 db löveget és 900-nál is több harckocsit. A régebbi T-54-es harckocsik oldalsó páncélzata ellen az Avenger gépágyú különösen hatékonynak bizonyult, emellett bár kifejezetten levegő-föld harcra tervezték, GAU-8/A gépágyúval sikerült megsemmisíteni 2 db iraki helikoptert is.

Az A-10-es az Öbölháború alatt bizonyította páratlan képességét, emellett 1994-95-ben a Délszláv háborúban, majd Afganisztán 2001-es és Irak 2003-as megszállása során is kiemelkedően jól szerepeltek.

1972-84 között 716 db A-10-est gyártottak: az aktív gépek számát fokozatosan csökkentették, de a már 40 évnél is idősebb flottát a légierő továbbra is igyekszik hadrendben tartani, mert az utódjául választott Lockheed Martin F-35 „Lightning II” számos problémával küzd és egyhajtóműves vadászgépként csak korlátozottan alkalmas az A-10-es kiváltására. Az egyik legfontosabb problémát maga az Avenger gépágyú jelenti, amelyet jelentős mérete miatt egyedül az A-10-es képes hordozni.

A 30 mm-es GAU-8/A-ból ezért kialakították a szintén 30 mm-es, de könnyített, négycsövű GAU-13-at, ez azonban nem eredményezett sorozatgyártású gépágyút, ezért ehelyett a 25 mm-esre lekicsinyített GAU-12 „Equalizer” gépágyút alkalmazták (ezt eredetileg a brit eredetű McDonnell Douglas AV-8B „Harrier II” típushoz tervezték, de később a Lockheed AC-130 repülőgép-család is felhasználta).

A GAU-12-ből később egy még kisebb tömegű, négycsövű változatot is megalkottak (GAU-22/A); kifejezetten a Lockheed Martin F-35 „Lightning II” vadászrepülőgéphez (ennek azonos beceneve ellenére nincsen köze az A-10-eshez). Az amerikai hadsereg emellett további forgócsöves fedélzeti gépfegyvereket is alkalmaz, de a 20 mm-es GAU-4 az M61-es változata, míg a 12,7 mm-es, háromcsövű GAU-19 a 7,62 mm-es M134 „Minigun”-hoz áll közelebb).

Az eredeti GAU-8/A gépágyút az A-10-es mellett más repülőgép nem használja, mert ehhez jelentősen át kellene tervezni a hordozó gépet, azonban a hadihajókon alkalmazott dán Goalkeeper CIWS légvédelmi rendszer magját egy Avenger gépágyú alkotja (ld. jobbra), míg a baloldali harcjármű a General Electric DIVAD programjára benyújtott prototípusát mutatja (ez gyakorlatilag egy M60 „Patton” harckocsi vázára épített, rövidített GAU-8/A gépágyút takart).


Műszaki adatok:

Gyártó: General Electric

Típusnév: GAU-8/A „Avenger” (bosszúálló)

Típus: repülőgép-fedélzeti gépágyú

Megjelenés éve: 1977

Tervező: ismeretlen

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 281000 g (a teljes fegyverrendszer tömege 1828000 g)

Teljes hossz: 5931 mm

Csőhossz: 2300 mm

Kialakítás:

Működési elv: forgócsöves; Gatling-rendszerű

Tárkapacitás: 1174 db

Lőszer:

Neve: 30x173 mm

Mérete: 30x173 mm

Lövedék tömege: 395 g (API lövedék), 378 g (HEI lövedék)

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 3900 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 1013 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.