Colt M4

„John Browning szelleme”


Tervezés:

Az Amerikai Egyesült Államok az 1861-65-ös polgárháborút követően fél évszázadon át nem vett részt jelentősebb konfliktusban, az első világháborúra azonban egy hatalmas ipari kapacitású nagyhatalommá vált. A tengeren túli ország 1914-ben nem lépett be az első világháborúba, ugyanakkor számos ország számára gyártott fegyvereket, ami hatalmas bevétel mellett elősegítette az ország hadiiparának gyors felfutását, így amikor 1917. április 6. hadat üzentek a Központi hatalmaknak, már magas példányszámban gyártottak kézifegyvereket és harcjárműveket, köztük repülőgépeket.

Az első világháború végére az Amerikai Egyesült Államok számos típust gyártott és megjelent több, a második világháború előtt vagy alatt sikeressé váló cég első termékei is (az Aeromarine, Curtiss és Standard repülőgépek mellett például a Boeing, Martin és Vought korai modelljei), a béke azonban egy csapásra véget vetett a virágzó üzletnek.

A világháború után a többi országoz hasonlóan az Amerikai Egyesült Államok is drasztikusan leépítette haderejét és a hadrendben tartott eszközök számát, amire jó példa az amerikai légierő: 1918-ban az addigi Division of Military Aeronautics helyét az önálló Air Service vette át, amely ekkor még közel 200 ezer fős állománnyal rendelkezett, 8 évvel később, 1926-os feloszlatásakor viszont már kevesebb, mint 10 ezer főből állt.

Adolf Hitler hatalomra jutását követően Németország agresszív fegyverkezésbe kezdett, amelyre válaszul a legtöbb európai ország szintén gyors ütemben modernizálta haderejét, az Amerikai Egyesült Államokra azonban (jelentős távolsága miatt) a nácik nem jelentettek közvetlen veszélyt, ezért az amerikaiak csak az 1930-as évek második felében növelték meg jelentősen a haderőnemek költségvetését.

Az amerikai kontinens nagyhatalma számára ugyanakkor nagy segítséget jelentett erős magánszektora: az amerikai repülőgép-gyártás például aranykorát élte a két világháború alatt - a cégek számos új, előremutató utasszállítót és rekord-döntő prototípus építettek, majd az így szerzett tapasztalatot felhasználva alakították ki a következő generációs katonai repülőgépeket.

Utóbbiak közé tartozott a már egyfedelű, részben vagy teljesen fémből készült Brewster F2A „Buffalo”, Curtiss P-36 „Hawk” és Grumman F4F „Wildcat”, azonban (a többi nagyhatalomhoz hasonlóan) az amerikaiak is úgy vélték, hogy új generációs repülőgépeiken továbbra is elegendőek lesznek az addig használt repülőgép-fedélzeti gépfegyvereik. Az amerikai gépeket ezért 1-2 db 7,62 mm-es M1919 „Browning” géppuskával, illetve ennek felnagyított változatával, a 12,7 mm-es M2 „Browning” nehézgéppuskával szerelték fel.

Becenevét mindkét említett fegyver tervezőjükről, John Moses Browning-ról kapta, aki az M1919 és M2 mellett (többek között) az M1911-es pisztolyt és a világ első sikeres öntöltő sörétes puskáját, a Browning Auto-5-öt is megalkotta. Browning 1921-ben tervezett egy nagykaliberű (37 mm-es) légvédelmi gépágyút is; a Browning M4 „Auto Cannon”-t. Browning 71 éves korában, 1926-ban elhunyt, az 1930-as években azonban az amerikai Colt fegyvergyártó vállalat Browning légvédelmi gépágyújának tervét átalakította nagy kaliberű repülőgép-fedélzeti gépágyúvá, megalkotva az M4-est (a fegyvert tervezése alatt T9-esként jelölték, hivatalos megjelölése AN-M4 volt).


Konstrukció:

A Colt M4-est eredetileg légvédelmi gépágyúnak tervezték, azonban magas csőtorkolati sebessége, alacsony tömege és kaliberéhez képest elfogadható tűzgyorsasága ideális repülőgép-fedélzeti gépfegyverré tette, mivel egyesítette a (megjelenésekor) kiemelkedő rombolóerőt egy öntöltő mechanizmussal, ugyanakkor rövid lőszere miatt nem jelentett elfogadhatatlanul nagy megterhelést a hordozó jármű számára. Az M4-es harcjármű-fedélzeti változatának hossza 2273,3 mm (ebből 1651 mm-t tesz ki a fegyver csöve), ugyanakkor jelentős kalibere ellenére tömege mindössze 96,62 kg.

Az M4-es egyedi, 37x145 mmR (neve ellenére félperemes) lőszert tüzel, amelynek nincsen köze sem a kortárs amerikai 37 mm-es M1-es légvédelmi löveghez, sem pedig a szintén kortárs amerikai 37 mm-es M3-as vontatott páncéltörő löveghez (és harckocsikba épített variánsához). Az M4-eshez háromféle, eltérő lövedékkel rendelkező lőszert rendszeresítettek: M54-es nyomjelzős nagy robbanóerejű lőszert (HE-T), M80-as nyomjelzős páncéltörő lőszert (AP-T) és M55A1-es gyakorló lőszert.

Az M4-es repülőgép-fedélzeti gépágyú gázdugattyús működésű fegyver, amely könnyen felismerhető a cső alá szerelték hidraulikus munkahengerről (szemben a szintén második világháborús szovjet VJa-23 gépágyúval, amelynek dugattyúja a cső fölött kapott helyet). A nagy erejű helyretoló rugóval gyártott, komplex rendszer alacsony tűzgyorsaság mellett csekély hátrarúgást generál.

Az M4-es repülőgép-fedélzeti fegyverré történő átalakítása során a megfelelő tár-kialakítás kulcsfontosságú volt. Az 1930-as évek nagy kaliberű repülőgép-fedélzeti fegyverei általában az ismétlőpuskákon alkalmazott doboztárból vagy töltőléchez hasonló keretből töltöttek, emiatt viszont tárkapacitásuk többnyire 10 lőszerre korlátozódott.

Az M4-es légvédelmi gépágyú változatához John Browning 5 töltényes tárat szerkesztett, a levegőben azonban nem volt lehetőség újratöltésre, ezért a repülőgép-fedélzeti változatnál ennél nagyobb kapacitásra volt szükség. Mivel doboztárral ez nem volt megoldható és ilyen nagy kaliberű lőszert még nem tudtak széteső hevederből megbízhatóan tölteni, ehelyett egyben maradó hevedert alkalmaztak, ráadásul egyedi megoldással nem hagyományos, lapos tárat használtak, hanem egy sajátos, végtelenített tárat (az elhasznált töltényhüvelyeket a fegyver visszatolta a tárba, ezzel is elősegítve a nagy tömegű új lőszer töltényűrbe töltését).

Az M4-eshez kétféle; 15, illetve 30 töltényes végtelenített tárat terveztek, de a 15 töltényes változatot csak tesztelésre használták, sorozatgyártásba kizárólag utóbbi került (a fegyver összes példánya bal oldalról töltött). A 37 mm-es gépágyú tűzgyorsasága alacsony, percenként 150 lövés volt, ezt azonban a kiemelkedően nagy kaliber miatt nem tartották problémának.

A gépágyú sorozatgyártású változatát kizárólag repülőgép-fedélzeti fegyvernek szánták - később földi fegyverként is bevetették, amihez pisztolymarkolatot szereltek a fegyverre, de ez ad-hoc módon történt, ezért a különböző M4-esek eltérő méretű, alakú és elhelyezésű markolatot kaptak.


Életút:

A második világháború kitörése az Amerikai Egyesült Államok számára is ébresztőként hatott. Az ország ugyan papíron semleges maradt, azonban az első világháborúhoz hasonlóan ismét több Szövetséges ország számára gyártott fegyvereket és harcjárműveket. A Spanyol polgárháború, majd az 1939-40-es - sosem tapasztalt sebességű - német hódítások egyértelművé tették, hogy a korábbi alacsony számú, kiskaliberű géppuska repülőgép-fedélzeti fegyverként történő használata már nem kielégítő. Több kisebb ország még évekig épített ilyen modelleket, a nagyhatalmak viszont léptek: a német Harmadik Birodalom a géppuskák mellett megkezdte 20 mm-es gépágyúk beépítését, míg az Egyesült Királyság drasztikusan megnövelte (gépenként 8-ra) a géppuskák számát, majd ezeket fokozatosan kiváltotta nehézgéppuskákkal és a francia ősökkel rendelkező 20 mm-es HS.404 gépágyúkkal.

Az Amerikai Egyesült Államok a háború végéig szinte kizárólag 12,7 mm-es M2-es nehézgéppuskákat használt, amelyek számát szintén jelentősen növelte (a háború második felében a britekhez hasonlóan vadászgépenként általában 8 db, a nehézbombázókon pedig még több ilyen fegyvert alkalmaztak). A britek átadták a HS.404-es terveit, ennek amerikai fejlesztésű variánsai (M1, M2, M3, M24) azonban rendkívül megbízhatatlanok voltak, ezért csak korlátozott számban használták őket.

A 37 mm-es M4-es több mint másfél évtizedes fejlesztési periódust követően, 1938-ban készült el és 1939-ben megkezdték a gyártását, csakhogy a fegyver beépítése problémásnak bizonyult. A gépágyú messze a legnagyobb amerikai repülőgép-fedélzeti gépfegyver volt, de a géppuskákhoz és nehézgéppuskákhoz képest jelentős mérete mellett beépítését gátolta egyedi, a katonák által horsecollar (angol; nyakhám) néven emlegetett tára, amelyet (szemben a hagyományos flexibilis hevederrel) nem lehetett a jármű alakjához igazítani.

A tár alakja miatt a fegyvert nem építhették a szárnyakba és egy M4-est tartalmazó gépágyú-konténer a kitüremkedő tár miatt óriási többlet-légellenállást generált volna, ezért logikusnak tűnt a németekhez hasonlóan a motortérbe (a ”V” hengerelrendezésű motor dugattyú-sorai közé) beépíteni a fegyvert, de ez lehetetlennek bizonyult, mivel az összes amerikai vadászgép csillagmotort használt.

A megoldást az egyetlen második világháborús amerikai fejlesztésű V12-es erőforrás, az Allison V-1710 jelentette, ám a háború kezdetén az egyetlen ezt használó vadászgép, a Curtiss P-40 „Warhawk” (a csillagmotoros P-36-os V-1710-es erőforrással gyártott változata) nem volt alkalmas a fegyver hordozására. A megoldást az egyedi Bell P-39 „Airacobra” vadászgép jelentette: ez látszólag hagyományos típus volt egyetlen első légcsavarral, motorja azonban a pilótafülke mögé került, ezáltal az üressé vált orrba beépíthettek egy M4-es gépágyút.

Amikor John Browning 1921-ben megtervezte a fegyvert, az igen előremutatónak számított és még a második világháború kezdetén is kiemelkedően nagy kaliberrel rendelkezett, repülőgép-fedélzeti gépágyú-szerepkörben mégsem vált be. A rövid lőszer ugyan megoldotta a hasonló kaliberű fegyverek, köztük a közel kétszer hosszabb lőszert tüzelő német BK 3,7 jelentős tömegéből és nagy erejű hátrarúgásából fakadó problémákat, de éppen emiatt a fegyver rendkívül meredek ballisztikai pályán tüzelt (a lövedék rövid idő alatt elvesztette a lendületét), ezért használata jelentős gyakorlatot igényelt. A fegyver találati arányát tovább csökkentette, hogy eredetileg kizárólag gyorsan manőverező légi célpontok ellen szánták (míg a németek és szovjetek hasonló kaliberű fegyvereikkel földi célpontokat támadtak).

Az Airacobra első változatába egy 25 mm-es gépágyút terveztek, de ez nem valósult meg és a P-39C, P-39D-BE és P-39D-2 sorozatgyártású modelleket egy-egy 37 mm-es M4-essel (valamint 2 db 12,7 mm-es M2-es nehézgéppuskával és 2-4 db 7,62 mm-es M191-es géppuskával) építették, de a pilóták később is rossz véleménnyel voltak a gépágyúról, ezért azt a 20 mm-es gépágyú javított változatai fokozatosan kiszorították (annak ellenére, hogy egyetlen 37 mm-es lövedék találata is képes volt minden repülőgép megsemmisítésére).

Az Airacobra mellett a 37 mm-es fegyvert egyetlen további repülőgép; a P-39-es fejlesztett változata, a Bell P-63 „Kingcobra” használta (szintén a pilótafülke mögé beépített motorral, egyetlen légcsavarkörön keresztül tüzelő gépágyúval), amely azonban a P-63A-9-es modelltől kezdődően már nem az M4-est, hanem a gépágyú fejlesztett változatát, az M10-est használta.

Az M10-es túlnyomórészt azonos volt az M4-essel, de tűzgyorsaságát percenként 150-ről 165 lövésre növelték és a 30 lőszert tartalmazó nem széteső heveder helyett 58 töltényes széteső hevedert alkalmaztak (a PT csónakokon alkalmazott 37 mm-es M9-es gépágyú viszont nem kapcsolódott az M4-eshez, azt a 37 mm-es M1-es légvédelmi lövegből alakították ki). A baloldali fotón egy M10-es gépágyú látható - megfigyelhető az eredetitől eltérő, lefelé hajló hüvelykivető.

A két Bell vadászgép mellett tervezték a Lockheed P-38 „Lightning” kétmotoros nehézvadász átépítését, de az orrában 4 db M4-est hordozó Lockheed XP-58 „Chain Lightning” hatalmas pusztító potenciálja ellenére a fejlesztés során áttértek egyetlen rövid csövű 75 mm-es M5-ös löveg alkalmazására, majd a teljes programot leállították.

A gépágyút az amerikaiak Észak-Afrika fölött, és a csendes-óceáni hadszíntéren használták. A fegyver egyetlen külföldi üzemeltetője a szovjet légierő volt, amely a Lend-Lease program keretében kapott P-39-es és P-63-as vadászgépeket, amelyeket a keleti fronton relatív sikerrel használt (annak ellenére, hogy az amerikaiak a fegyverhez nem biztosítottak páncéltörő lőszert).

Lezuhant vagy sérülés következtében használhatatlanná vált P-39-es vadászgépekből az amerikaiak több M4-est megmentettek, amelyeket PT torpedóvető motorcsónakjaikhoz használtak fel. A fegyver ebben a feladatkörben rendkívül jól teljesített, mivel alacsony tömege ellenére komoly pusztító-erővel rendelkezett, ezért a korai kísérleti jelleggel felszerelt PT-csónakok tapasztalata alapján a későbbi szériákat már kifejezetten e fegyverrel gyártották (a járművek frontrészére szereltek egy M4-est - ezek könnyen felismerhetők az ovális tárukról).

A legtöbb országgal szemben az Amerikai Egyesült Államok a második világháborút követően is évekig használta az M2-es nehézgéppuskákat és később sem 23 vagy 30 mm-es, hanem kisebb, 20 mm-es repülőgép-fedélzeti gépágyúkat használt (pl.: Colt Mk 12, Pontiac M39, T171 - később M61 - „Vulcan”), mivel a nagy kaliberű, de alacsony sebességű fegyverek helyett egyre inkább a nagyobb tűzgyorsaságot biztosító forgócsöves gépágyúkra támaszkodtak (ezek utódai, a 25 mm-es GAU-12 „Equalizer” és a 30 mm-es GAU-8 „Avenger” máig hadrendben állnak).


Műszaki adatok:

Gyártó: Colt

Típusnév: M4

Típus: repülőgép-fedélzeti gépágyú

Megjelenés éve: 1939

Tervező: John Moses Browning

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 96615 g

Teljes hossz: 2273,3 mm

Csőhossz: 1651 mm

Kialakítás:

Működési elv: gázdugattyús

Tárkapacitás: 30 db

Lőszer:

Neve: 37x145mmR

Mérete: 37x145 mm

Lövedék tömege: 750 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 150 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 610 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.